Marta visszatartotta a lélegzetét, homlokát az ajtónak támasztva. Ingeborg szavai még mindig áthatoltak a falakon, de már nem úgy, mint korábban. Nem téptek sebet, nem vágtak belé. Mintha az elmúlt napok fájdalmas lassúsággal,
de kitartóan építettek volna benne egy láthatatlan falat. Egy falat, ami most biztonságot adott, és mégis fájt minden egyes lélegzetvételnél.A dörömbölés hirtelen abbamaradt. A helyét egy nyugodt, de határozott hang vette át — a rendőré.
— Asszonyom, kérem, nyugodjon meg. Ezt nem tehetik meg. Ha az ott lakó nem akar ajtót nyitni, nem kényszeríthetik.— Hogyhogy nem tehetjük?! — csattant fel Ingeborg. — A menyem! A fiam felesége! Jogunk van beszélni vele!
— Az ön joga ott ér véget, ahol az övé kezdődik — felelte a rendőr, a türelmet az arcára fagyasztva. — Ha folytatják, kénytelen leszek megkérni önöket, hogy hagyják el a helyszínt.
Marta először érzett valami egészen újat: megkönnyebbülést. Nem azért, mert valaki megvédte. Hanem mert hirtelen világossá vált számára: már nem függ senkitől. Sem a rendőrtől. Sem Lukastól. Sem Ingeborgtól.
— Marta… — szólalt meg Lukas hangja, most már közvetlenül az ajtó mögül. — Kérlek. Nyisd ki. Csak pár percre. Beszéljünk.
Marta lassan eltávolodott az ajtótól, körbenézett a szobában. A bevetetlen ágy, a kávéscsésze az asztalon, a táska a szék támláján. Rendetlen. Tökéletlen. De az övé. A saját kis világának kaotikus, mégis biztonságot adó töredékei.
— Nincs miről beszélnünk, Lukas — mondta határozottan, hogy odakint is hallják. — Mindent elmondtam már régen. Csak te nem akartad meghallani.— Túlreagálod… — motyogta Lukas, hangja erőtlen volt, mintha minden szó súlya alatt összeroppanna. — Anya ideges, tudod. De ez nem jelenti azt, hogy…
— De pontosan ezt jelenti — vágott közbe Marta. — Hogy mindig választottál. És soha nem engem.Sűrű csend telepedett a folyosóra. Még Ingeborg is elhallgatott egy pillanatra, mintha levegője is megszorult volna.
— Tudod, mi volt a legfélelmetesebb? — folytatta Marta, hangja remegett, de megtört nem lett. — Nem a sértések. Nem az ordítás. Hanem az, hogy évekig elkezdtem elhinni, talán igazuk van. Hogy nem vagyok elég jó. Hogy mindig én rontok el mindent. És ezt… ezt nem tudom megbocsátani.
— Marta, én szeretlek… — mondta Lukas, hangja elveszett a csendben.Marta keserű mosollyal ingatta a fejét.— Nem. Te a békét szereted. Azt, hogy ne kelljen választanod. Hogy senkit se haragíts fel — még akkor sem, ha közben elveszítesz valakit.
A folyosóról Ingeborg teátrális sóhaja hallatszott, szinte gúnyosan.— Hallod, miket beszél?! — csattant fel. — Telebeszélték a fejét ostobaságokkal!
Marta visszalépett az ajtóhoz. Érezte, hogy a szíve erősen dobog, de nem félelemből. Ez már nem félelem volt, hanem erő.
— Ingeborg asszony — szólalt meg végre közvetlenül, nyugodt, de határozott hangon. — Nem vagyok a tulajdona. Nem vagyok a gyereke. Nem vagyok senkinek a kötelessége. Kérem, menjenek el.— Hogy merészel…?!
— Egyszerűen — felelte Marta. — Megtanultam.A rendőr újra közbeszólt:— Hallották. Kérem, hagyják el az épületet. Ellenkező esetben intézkednem kell.
Ideges lépések, morgolódás hallatszott. Valaki félhangosan azt mondta: „Hagyd már, Ingeborg.” Az ajtó kinyílt, majd csattogva becsukódott. A hangok lassan eltávolodtak.
Marta mozdulatlanul állt, hallgatva a beálló csendet. Ez most más volt. Nem nyomasztó. Élő. És üres, de mégis tele lehetőségekkel.
A telefonja megremegett. Lukas üzenete. Marta nem nyitotta meg. Kikapcsolta, az asztalra tette.
Leült a padlóra, hátát a kanapénak vetve, és először aznap sírni kezdett. Nem félelemből. Nem tehetetlenségből. Hanem kimerültségből. És felszabadulásból. Minden egyes könnycsepp azt jelezte, hogy végre él.
Később teát főzött, és kinyitotta az ablakot. A hideg levegő az arcát érintette, és vele együtt a gondolatait is megtisztította. A város tovább élt, függetlenül az ő drámájától. És ez megnyugtató volt.
Aznap este Marta csak egyetlen üzenetet küldött — nem Lukasnak, hanem Elisának:„Jól vagyok. Döntöttem.” És hosszú évek után először ez teljesen igaz volt.
