Kert a zord ég alatt.A 1939-es év vihar előtti, nehéz, szürke égboltja szinte nyomta a falvak házait, melyek falai ólomszínben fürödtek. Vera Artemjeva a konyhaablaknál ült, ujjai ösztönösen gyúrták a sima bőrszíjat az asztalon.
A falióra másodpercei lassan ketyegtek, minden egyes pillanat súlya mintha a mellkasába vágott volna. A lánya ismét nem érkezett meg a megbeszélt időre. Hányszor előfordult ez az utóbbi években…
A tizenhét éves Anna szinte direkt próbára tette anyja türelmét: a lány élte a saját életét, gyorsan, hangosan, minden szabályt és halk reményt felrúgva.
A lány mellett a házban két kisebb gyerek is nőtt: a nyolcéves Gennagyij, komoly, megfontolt tekintettel, és a hatéves Szvetlana, a halk szavú, derűs kislány, aki mindig készen állt a segítségre.
Ők voltak Vera csendes örömei, a béke szigetei a folyamatos aggódás tengerében. Anna ezzel szemben a lánya az első, régen széthullott házasságból
— mintha másik világ szülötte lenne: szeszélyes, vakmerő, a harmonika dallamaiban, a nevetésben és a folytonos szomszédsági összejövetelekben élve.

A gondolatait halk kopogás szakította meg. A küszöbön Klavdiya, a szomszédasszony állt, arcán a szokásos kedvesség most zavarral vegyítve. Mozgása ideges volt, egyik lábáról a másikra lépett, mintha félne megszólalni.
— Vera… sajnálom, hogy zavarok… Tudom, elfoglalt vagy, brigadír, de… nem tudok szó nélkül elmenni. A lányodat talán vissza kéne fogni, mielőtt baj történik.
— Milyen bajról beszélsz, Klavdiya? Mondd ki.— Arról a te Annuskádról van szó. Ma láttam… a réten, a folyó túloldalán. Mentem a tehenet megitatni, és ott… a lányod a magas fűben feküdt, mellette egy férfi ing, a ruhája meg…
Hívtam, nevetett, azt mondta, csak pihen. De a bokrok… én azt hittem, talán a Paveld, és megijedtem. Mikor a tehén elszabadult, futottam utána… Mire visszaértem, sehol senki. Csak ez a kis kendő maradt.
Klavdiya egy apró, hímezett darabot nyújtott át Verának. Vera belül megfagyott. Ez az ő munkája volt, amit Annának ajándékozott névnapjára.
— Senkinek sem szólsz, Klavdiya. Kérlek.— Nyugodj meg, Vera. Csak sajnállak. A lány kiadós, de így… ki venné el feleségül?Miután a szomszédasszony távozott, Vera az asztalhoz süllyedt, és a könnyek maguktól folytak.
Ez már nem pusztán szégyen volt, nem csupán a pletykák miatti fáradtság. Félelem volt — a végső bukástól való félelem, a szégyen, amely árnyékként borul mindenre: rá, a pozíciójára, a kisebb gyerekekre. Tehetetlenségbe fulladt.
Amikor a küszöbön végre gyors, könnyed lépések hallatszottak, Vera felállt, a kezében a bőrszíj nehéznek tűnt. De nem az érkezett, akire várt. Ilya, a férje, Gena és Szvetlana apja, Anna mostohaapja, lépett be.
— Mi történt, Vera? Az arcod fehér, és mit tartasz a kezedben?— Annát akarom megtanítani. Már a szavak nem érnek hozzá. Bárcsak egyszer szigorú lennél!
— Megverni a lányt? Nem az én dolgom. Nem vér szerinti, és nem ez a módszer.Suttogva beszéltek, nehogy felébresszék a kisebbeket, amikor Anna belépett.
Megállt az ajtóban, végignézett anyján a pálcával, majd zavarodott, szokásos, gúnyos mosoly kúszott az arcára.— Megint tanácsot osztunk, vagy most csak verés lesz?
— Nem, Anna — Vera hangja szokatlanul halk volt. — Több tanács nem lesz.Egy lépéssel közelebb lépett. Ilya próbált közéjük állni, de Vera félrelökte. Az első csapás azonnal a levegőt is perzselte.
A második… a harmadik… És ekkor Anna hirtelen a földre csúszott, karjaival védte magát, és kiáltotta:— Mama, állj! Nem vagyok egyedül!
A kéz megállt, a szíj koppanva esett a padlóra. Vera hátrált, mintha megégett volna, és a csendet elfojthatatlan, keserves zokogás törte meg.
Ilya elsápadva segített Annának felállni, és kivitte a kertbe. Hangjuk a falakon át halk, zavaros zúgásként szűrődött.Amikor Anna visszatért, Vera leültette. Hangja száraz volt, élettelen.— Ki az apa?
— Nincs apja — a lány makacsul lesütötte a szemét.— Kivel voltál? Mondd!— Semkivel. Nem mondom. Ne aggódj, elmegyek Darja nénikédhez, főz egy főzetet, minden elmúlik.
— Azt hiszed, ez minden? — Vera a lányára nézett, mintha idegen lenne. — Te szégyen vagy. Tűrtem, de most… A városba fogsz menni. Tanulni fogsz.
— Tanulni? Nem nekem való! — villant fel Anna.— Nekem mindegy. Eltűnsz a szemem elől. Ha nem akarod — a disznófarmon dolgozol. Válassz.
Ilya visszatért a vitába:— Lányok, várjatok… Darja nénikéhez menni a temetőbe vezet. Meg kell szülni. Mi felneveljük. Mind együtt.
— Megőrültél? — Vera nem hitt a fülének. — Tudni kell, ki az apa!
— Nem mondja. Makacs. Az emberek… bármit mondanak. Ősz közeleg, tél. Szőr alatt nem látszik. És te… te úgy teszel, mintha várnál. Mikor eljön az idő, azt mondjuk, a miénk, késői. Más út nincs.
Hajnalig vitatkoztak. Az első kakasszóval Anna és Vera, kimerülten és végtelenül fáradtan, elfogadták a képtelen, kétségbeesett hazugságot.
A tél az évben kemény volt, ólomszürke. A meleg, vastagon bélelt ruhák mindent takartak. Vera ügyesen párnákat rejtett a ruhája alá, a falu lassan megszokta, hogy Artemjeva brigadír egy negyediket vár.
Anna ritkán mutatkozott, ha mégis, bő, túlméretezett ruhában jelent meg.Március közepén, mikor a fagy utolsó jelei még az ablakokon csillogtak, Annán megindultak a fájások.
Fiú született, akit hivatalosan Nikolaj Iljics Artemjevának neveztek, Vera és Ilya gyermekének.Vera remélte, hogy az anyaság megváltoztatja lányát, felmelegíti a szívét. De mikor a gyermekhez nyúlt, Anna elfordult a faltól.
— Nem. Most ez a te fiad. Legyen a testvérem.— Hogy teheted ezt? Öleld meg!— Gena anyádnak nem volt tej, mégis felnőtt. Kola is felnő majd.
— Te… nem vagy anya. — Vera nem talált szavakat. — Vigyük inkább gyermekotthonba, mondjuk mindenkinek, hogy meghalt? — kérdezte hidegen Anna.
A következő pofon a csendben csattant. Vera a kezét nézte undorral, de csak azt bánta, hogy nem korábban, gyakrabban, szigorúbban ütött.

Anna három nap múlva, egy gyors csomaggal, elhagyta a házat. Ilya sötét, elveszett tekintettel kísérte a vasútállomásig.— Jól döntöttünk, Vera?
— Másképp nem lehetett, Ilyuska. Nem lehetett… Egy kis szörnyet neveltem fel. Hol hibáztam?Anna a központi gyárban helyezkedett el, a fiúról, tanulásról, a házról nem emlékezett.
Vera pedig, miközben szíve alatt felmelegítette az unokát, lassan kezdte elfelejteni a rettenetes titkot. Kola csupán a legkisebb fiú lett, mindenki kedvence.
Gennagyij és Szvetlana, tudva az igazságot, védték anyjukat és a kis testvért. Ilya rajongott a kisfiúért. Az élet mintha lassan újra rendet talált volna, törékeny békére lelve.
De 1941 már az ajtón kopogtatott…









