A busz zsúfolásig megtelt, szinte olyan volt, mint egy szardíniásdoboz. Az emberek olyan közel álltak egymáshoz, hogy szinte érezni lehetett egymás lélegzetét.
Néhányan erősen kapaszkodtak a fém kapaszkodókba, mások minden kanyarban kissé meginogtak, igyekezve megtartani az egyensúlyukat.
A reggeli csend uralkodott – az a fáradt, városi csend. A legtöbb utas a telefonját nézte, vagy gondolatokba merülve bámult kifelé az ablakon.
Az ablakon túl szürke utcák húzódtak. A nedves aszfalt csillogott a reggeli eső után, a ritkás fák pedig lassan hajladoztak a szélben. Az autók lassan gurultak a kereszteződéseken, vékony vízcsíkokat hagyva maguk mögött.
A busz belsejében nedves kabátok, benzin és valakinek az erős parfümjének illata keveredett – az a jellegzetes szag, amelyet csak a városi tömegközlekedésben lehet érezni.

A következő megállónál a busz enyhén megrándult, majd megállt. Az ajtók sziszegve kinyíltak, és egy idős asszony lassan felszállt. Körülbelül hetvenéves lehetett.
Nagyon rendezett volt a megjelenése: világos kabátot viselt, kis elegáns barettet és vékony keretes szemüveget. A kezében egy apró kézitáskát tartott.
Óvatosan mozgott, szinte bizonytalanul. Minden lépését lassan tette meg, mintha ellenőrizné, hogy stabil-e a talaj a lába alatt. Nehezen préselte át magát az álló utasok között, halkan bocsánatot kérve, miközben kapaszkodót keresett.
Végül sikerült megfognia egy fémrudat. Abban a pillanatban a busz elindult. A mozdulat kissé hirtelen volt, és az asszony megingott, majd erősebben megszorította a kapaszkodót, hogy el ne essen.
Körülötte több fiatal férfi ült. Az egyik olyan koncentráltan nézte a telefonját, mintha a nap legfontosabb üzenetét olvasná. A másik a fejét az ablaknak támasztotta, és úgy tett, mintha aludna.
A harmadik kifelé bámult az ablakon, bár nehéz volt megmondani, valóban lát-e valamitSenki sem mozdult.
Az idős asszony körbenézett. Tekintete lassan végigsiklott az üléseken, majd megállt egy kis kislányon, aki az ablak mellett ült az édesanyja mellett.
A kislány körülbelül ötéves lehetett. Világos, sárga kabátot viselt, amely élesen kitűnt a többi utas sötét ruhái közül. Nyugodtan ült, és nagy érdeklődéssel figyelte az utcát, mintha egy izgalmas filmet nézne.
Az idős asszony kissé lehajolt hozzá, és nyugodt, udvarias hangon megszólalt:— Kislányom, add át a helyed a nagymamának.
A kislány felé fordította a fejét, és meglepett arccal nézett rá. Egy pillanatig hallgatott, mintha próbálná megérteni a kérést.— Miért? — kérdezte végül ártatlanul.Néhány álló utas felfigyelt a beszélgetésre.
Az idős asszony halványan elmosolyodott, bár látszott rajta, hogy nehéz neki állni.— Mert fájnak a lábaim — válaszolta nyugodtan.A kislány kissé összehúzta a szemöldökét. Úgy tűnt, komolyan gondolkodik valamin.
— Nagyi… amikor fiatal voltál, te átadtad másoknak a helyed? — kérdezte egy pillanat múlva.— Természetesen — felelte az asszony habozás nélkül.
— Mindenkinek? — kérdezte tovább a kislány. — Férfiaknak, nőknek és gyerekeknek is?— Igen. Ez a tisztelet jele — mondta az idős nő magabiztosan.
A buszban egyre csendesebb lett. Néhány utas mosolyogva hallgatta a beszélgetést, valaki összenézett a mellette állóval.
A kislány még néhány másodpercig figyelte az asszonyt. A szemében látszott, hogy komolyan gondolkodik. Végül lassan bólintott, mintha fontos következtetésre jutott volna.
Aztán teljes komolysággal kimondott egy mondatot, amely egy pillanatra az egész buszt megdermesztette.— Akkor ezért fájnak most a lábai. Mert mindenkinek átadta a helyét.

Néhány másodpercig senki sem szólt.Az emberek egymásra néztek, mintha időre lett volna szükségük, hogy feldolgozzák a mondat logikáját.Aztán valaki halkan felnevetett.Utána egy másik is. Néhány pillanat múlva az egész busz nevetésben tört ki.
Nevettek a fiatal utasok, az idősebbek, sőt még a sofőr is elmosolyodott a visszapillantó tükörbe nézve.De a legjobban maga az idős asszony nevetett. Megrázta a fejét, és jókedvűen felkacagott.
A kislány anyukája kissé elpirult, és gyorsan a lányához fordult:— Lili! Így nem beszélünk a felnőttekkel.A kislány nagy szemekkel nézett rá.
— Miért, mama… nincs igazam?Az anya felsóhajtott, de nem tudta elrejteni a mosolyát. Gyengéden kinyújtotta a karját.— Nem, kicsim — mondta lágyan. — Csak néha az igazat egy kicsit másképp kell mondani. Gyere ide.
Az ölébe ültette Lilit, így felszabadult az ülés.— Tessék, üljön le — mondta az idős asszonynak.Az asszony hálásan bólintott, és óvatosan leült. Láthatóan megkönnyebbült.
A busz továbbindult. Az utasok lassan visszatértek a saját gondolataikhoz, de sok arcán még mindig mosoly ült.A kis Lili pedig az anyja ölében ülve újra kinézett az ablakon a nedves utcákra.
És úgy tűnt, teljesen meg van győződve arról, hogy a világ leglogikusabb dolga hangzott el az imént.








