Sokan azt hiszik, hogy egy otthon maradó édesanyának könnyű dolga van. Hogy egész nap csak üldögél, kávét szürcsölget, és semmi dolga sincs. De ez távolabb sem állhatna az igazságtól. Sara mindennapjai épp annyira zsúfoltak és kimerítőek voltak,
mint bármely irodai munkáé – csak éppen senki nem tapsolt meg érte a nap végén.
Miután férjhez ment, és világra hozta két kisfiát, Codyt és Sonnnyt, feladta sikeres lakberendezői karrierjét, hogy teljes szívével a családjára koncentrálhasson. Miközben férje, Harry, a jól fizető játékfejlesztői állásában dolgozott,
Sara vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket, intézte az ügyeket – szinte minden az ő vállán nyugodott.
Harry gyakran túlórázott, késő este ért haza. Amikor megjelent, elvárta, hogy a ház ragyogjon, a gyerekek rendben legyenek, és a vacsora gőzölögjön az asztalon. Egy reggel, amikor Sara és a gyerekek közös családi reggelit terveztek,
Harry bejött a konyhába, anélkül hogy rájuk nézett volna. A telefonjába mélyedve kapott magához egy pirítóst, majd szó nélkül visszavonult a szobájába.
Nem sokkal később idegesen kiabálni kezdett Sarával, amiért nem vasalta ki az egyik fehér ingét a fontos prezentációjára. „Nem volt elég fehér ruha, hogy megteljen egy adag a mosógépben,” próbálta megmagyarázni Sara.
„Több fehér inged is van!” tette hozzá halkan, de határozottan.
Harry viszont felháborodott: „Tudod te egyáltalán, milyen fontos nap ez nekem? Egyetlen dolgot kértem volna tőled!”
„Ez csak egy ing, Harry. Az emberek a mondanivalódra fognak figyelni, nem a színére,” felelte Sara. Ez azonban olaj volt a tűzre. „Semmit nem csinálsz egész nap! Beszélgetsz a barátnőiddel, miközben én halálra dolgozom magam!”
„Harry, elég! A gyerekek is itt vannak, megijednek!” próbálta nyugtatni őt Sara, de már késő volt. A szavak, amiket Harry kimondott, mély sebet ejtettek rajta.
Aznap este Harry hazatérve egy cetlit talált a konyhaasztalon. Sara azt írta: „Elmegyek. Vége.” Először nem hitte el. Aztán felhívta Sara nővérét, Zarát, akitől megtudta, hogy Sara kórházba került – összeesett a kimerültségtől és a stressztől.
A kórházban, amikor Harry bocsánatot próbált kérni, Sara csak ennyit mondott: „Igen. Komolyan gondoltam. Elválok.” És nem akarta hallani a magyarázkodást.
Amikor Sara felépült, nem tért vissza. Harry maradt a gyerekekkel – egyedül. A munka, a háztartás és a gyereknevelés hirtelen mind az ő nyakába szakadt. Rájött, mennyire nehéz volt, amit Sara minden egyes nap véghez vitt – és hogy mennyire alábecsülte őt.
Később elveszítette az állását is, mivel nem tudta tartani a tempót. Egy baráti főnöki beszélgetés során megkapta a hírt: vége. Kénytelen volt alkalmi videós munkákból élni, hogy fenntartsa a gyerekeket.
Egy este váratlan hívást kapott Sarától. A nő bejelentette: vissza akarja kapni a gyerekeket.
„Mi? Te mentél el!” fakadt ki Harry. „Most, hogy rendet raktam, el akarod venni őket tőlem?”
Sara azonban eltökélt volt. Bíróság elé vitték az ügyet. A tárgyaláson Harrynek kevés esélye volt. Munka nélkül, kevés jövedelemmel nem tudta felvenni a versenyt Sara új, jól fizető állásával.
A bíró végül Sara javára döntött. Harryt mély fájdalom járta át. Ő volt az, aki a gyerekek mellett volt, aki ismerte minden szokásukat, álmaikat, félelmeiket. Most csak heti két napot tölthetett velük – és még 860 dollárt is kellett fizetnie havonta.
Amikor eljött a nap, hogy Sara elvigye őket, Cody sírva borult apja nyakába: „Ne vigyél el minket! Mi mindkettőtöket szeretjük!” Sonny is vele tartott, és nem akart elengedni.
Sara könnyei folytak. Abban a pillanatban ráébredt valamire: a gyerekeknek nem elég egy szülő. Neki is változnia kell.
És bár addig azt hitte, hogy az elválás a megoldás, most először úgy érezte: a közös felelősség, a tisztelet és az empátia az, ami igazán számít.
