Kayla váratlan utazása: A tévedés története
A gyász sűrű árnyéka némán kúszott be Kayla mindennapjaiba, mióta nagymamája egy csendes hajnalon örökre távozott. A világ kifakult körülötte – a megszokott színek, hangok, illatok mintha mind elnémultak volna.
Hat hónapos terhesen, szíve súlyos fájdalomtól húzódva, egyetlen bőrönd mellett állt, amelybe gondosan elrejtette mindazt, ami a nagymamájára emlékeztette: egy hímzett zsebkendő, egy illatmaradványt őrző sál, régi levelek, amiket soha nem tudott megválaszolni.
Az otthon csendje már nem nyújtott vigaszt. Édesanyja ott állt a bejáratnál, szemében aggodalommal kevert fájdalommal. „Biztos, hogy most akarsz elutazni?” – kérdezte halkan, mintha a széllel súgta volna.
Kayla próbált erőt gyűjteni, mégis úgy érezte, mintha a szavai egy szakadék széléről szólítanák vissza. „Vissza kell mennem. A munkám, Colin… szüksége van rám.” A hangja megtört, mint egy régi lemez, amely már nem bírja a dallamot.
Az édesanyja gyengéden megsimította a vállát. „A nagyi büszke lenne rád. És… bárcsak megérhette volna, hogy a kezedben tarthasd a kicsit.”
A repülőtér zaja durván törte meg a csend emlékét. Kayla idegen arcok között, zsongó tömegben állt, mégis soha nem érezte magát ennyire egyedül. A repülés gondolata még mindig gyomorszorító volt számára
– de a hosszú autóút, tekintettel a terhességére, kizárt lehetőségnek tűnt.
A gép fedélzetén ülve testét mintha ólom húzta volna a székhez, a levegő szinte nem jutott el a tüdejébe. Egy nő mellé telepedett, aki rögtön beszédbe elegyedett.
„Utálom a repülést. De az autózás még rosszabb. Néha azon gondolkodom, miért nem maradtam egyszerűen otthon.” Kayla halványan elmosolyodott – ezek a szavak mintha az ő gondolatai lettek volna.
A gép gurulni kezdett, s akkor valami furcsa érzés húzta össze a gyomrát. A hátsó sorból egy férfi figyelte – a tekintete olyan égető volt, hogy Kayla bőre bizseregni kezdett.
Mielőtt megnyugodhattott volna, egy légiutas-kísérő jelent meg mellette, arca hirtelen megkeményedett. „Asszonyom, kérem, kövessen engem.”
Kayla meglepődve, szinte bénultan követte a nőt egy szűk folyosóra, a mosdók közelébe. A légkör hirtelen megváltozott – hideg, fojtogató feszültség lebegett a levegőben.
„Térdeljen le!” – mondta a nő élesen, s a korábbi kedvesség nyomtalanul eltűnt. „Mi történik? Miért?” – kérdezte Kayla remegve.
„Tegye, amit mondok!” – hangzott a parancs, mint valami gépies, rideg utasítás.
A férfi, aki addig csak távolról figyelte, most előlépett. „Hol van az ellopott arany nyaklánc?” – kérdezte, hangja pengeéles volt.
„Miről beszélnek? Semmit nem loptam! A nagymamám temetéséről jövök!” – fakadt ki Kayla, s könnyei már nem csak a félelemtől, de a tehetetlenségtől is csorogtak.
A férfi képeket nyújtott felé – rajtuk egy nő, ijesztően hasonló hozzá. „Ez maga. Két nappal a múzeumi kiállítás átszállítása előtt. Azóta figyeljük.”
Kayla ránézett a fotókra, aztán a csuklóira. „Nézze! A nőn tetoválás van – nekem nincs semmi ilyesmi. Nézze meg!”
A férfi habozott, aztán bólintott. De nem volt meggyőzve.
Akkor történt, hogy a kisbaba erősen rúgott egyet – Kayla megfogta a férfi kezét, és a hasához húzta. „Ezt nem lehet eljátszani.”
A férfi arcán egy pillanatra megingás suhant át, a harag mintha csitulni kezdett volna. „Tényleg nem maga… annyira hasonlít, hogy elhittem.”
Kayla már épp kezdte volna megérezni a megkönnyebbülést, amikor a légiutas-kísérő mozdulata megfagyasztotta a levegőt. Egy fegyvert rántott elő, s hideg hangon szólt: „Elég! Kezeket hátra!”
Egy marék kábelkötegelőt dobott a padlóra. A szemei ridegen csillogtak – nem volt többé kétség, ki az igazi veszélyforrás.
A következő hét napban Kayla próbálta elfelejteni az egészet. De aztán… megkapta az üzenetet. Egy képet küldtek neki – egy családról, akikről ő maga készített fényképet a repülés előtt. A képen azonban valami nem stimmelt. Valaki a háttérben… figyelte őt.
És ekkor megértette: a rémálom… még csak most kezdődik.