A nővér nem olvasta fel hangosan a dokumentumokat. Közelebb húzta a dossziét Olénához, majd kinyitotta annál a résznél, ahol a régi orvosi feljegyzéseket őrizték.
– Nézze meg a dátumokat – mondta halkan. – És figyeljen a kezelőorvos nevére is.
Oléna lehajolt a papírok fölé. Először nem értette, mit kellene észrevennie. A sorok tele voltak orvosi kifejezésekkel, rövidítésekkel és olyan bejegyzésekkel, amelyeknek a jelentését laikusként alig tudta követni. Aztán a nővér az egyik dokumentumra mutatott.
Ott állt az első terhességének dátuma.
Alatta egy gyógyszeres kezelés módosítása szerepelt.
Oléna tovább lapozott. A második terhességénél ugyanaz a név jelent meg. A harmadiknál szintén. Mindhárom alkalommal ugyanaz az orvos hagyta jóvá a változtatásokat, és mindhárom esetben olyan időpontban, amikor Oléna állapota különösen érzékeny volt.
A dátumok pontosan egybevágtak azzal, amit Andrej nem sokkal korábban Denisnek beismert.
Oléna három elveszített terhessége.
Három különálló tragédia, amelyeket éveken át próbált feldolgozni. Három alkalom, amikor a saját testét hibáztatta, amikor éjszakánként azon töprengett, mit tehetett volna másképp, és amikor Andrej átölelte, majd azt mondta neki, hogy egyszer még biztosan szülők lesznek.
Most először merült fel benne a rettenetes lehetőség, hogy talán egyik veszteség sem volt olyan egyszerű, mint amilyennek annak idején elhitették vele.
– Ezt a lapot megtarthatom? – kérdezte alig hallhatóan.
A nővér megrázta a fejét.
– Az eredeti dokumentumoknak az aktában kell maradniuk. Ezek hivatalos egészségügyi iratok. De készítettem egy másolatot azokról az oldalakról, amelyeken a dátumok és a kezelési módosítások szerepelnek.
Denis azonnal közbeszólt:
– Maga készítette a másolatot?
– Igen – felelte a nővér. – Én nyomtattam ki ma reggel, miután összevetettem a régi bejegyzéseket. Nem vittem ki az eredeti iratokat a helyükről, és senkinek sem adtam át őket.
A nővér előhúzott egy összehajtott lapot a dosszié hátsó zsebéből, majd Denis kezébe adta.
– Ezt a példányt én nyomtattam a kórház belső rendszeréből. Nem változtattam meg rajta semmit. Azért készítettem, mert valami nem stimmelt a feljegyzésekben, és azt akartam, hogy a dátumok egymás mellett is láthatók legyenek.
Denis végignézett a lapon, aztán gondosan összehajtotta.
– Tudja, hogy ez mit jelenthet?
– Azt tudom, hogy a bejegyzések további vizsgálatot igényelnek – mondta a nővér. – Azt viszont nem állíthatom, hogy valaki szándékosan ártott Olénának. Ehhez független orvosi szakértőre és a teljes dokumentációra lesz szükség.
Oléna a papírt nézte. Tudta, hogy a nővérnek igaza van. A feljegyzések önmagukban még nem bizonyították, hogy bárki szándékosan idézte elő a vetéléseit. De azt igen, hogy voltak kérdések, amelyeket senki sem tett fel neki annak idején. És volt egy orvos, akinek a neve mindhárom tragédiánál újra meg újra felbukkant.
– Miért nem mondta ezt el nekem senki? – suttogta.
A nővér tekintete meglágyult.
– Mert akkoriban mindenki azzal foglalkozott, hogy stabilizálják az állapotát. Később pedig az aktát lezárták. Nem tudom, hogy valaki észrevette-e ezeket az összefüggéseket, de ha észre is vette, annak nincs nyoma a dokumentumokban.
Denis ökölbe szorította a kezét.
– És most miért kellene titkolnunk, hogy tudunk róla?
A nővér egy pillanatra az ajtóra nézett, majd lehalkította a hangját.
– Ma reggel valaki érdeklődött Oléna régi kórlapjai iránt. Nem általánosságban kérdezett a kezeléseiről. Pontosan azokat az időszakokat akarta tudni, amikor Morozenszkaja asszony terhes volt.
Denis arca megfeszült.
– Andrej volt az?
– Nem tudom, ki telefonált. Nem mutatkozott be személyesen, és a hívás során nem kaptam olyan információt, amely alapján biztosan azonosíthatnám. De a kérdései túlságosan konkrétak voltak ahhoz, hogy véletlen érdeklődésnek tűnjenek.
Oléna ujjai görcsösen ráfeszültek az ágy szélén fekvő takaróra.
Most már értette, hogy a történet sokkal messzebbre nyúlhat, mint hitte.
Nem csupán a támadásról volt szó. Nem csak Nataljáról és arról a gyermekről, akinek a létezését Andrej éveken át eltitkolta előle. Nem is kizárólag arról, hogy a férfi talán kettős életet élt, miközben Oléna mellette próbált családot alapítani.
Valaki már megpróbálta felderíteni, milyen bizonyítékok maradtak a múltjából.
És ez a valaki talán attól félt, hogy Oléna végre összerakja a darabokat.
– A másolatot ne adja oda senkinek – mondta a nővér Denisnek. – Ne fényképezze le olyan telefonnal, amelyhez más is hozzáférhet, és ne hagyja őrizetlenül. Ha úgy döntenek, hogy hivatalos vizsgálatot indítanak, a dokumentumokat megfelelő módon kell megőrizni.
Denis bólintott, majd a belső zsebébe csúsztatta a lapot.
– És maga? Biztonságban van?
A nővér nem válaszolt azonnal.
Ez a rövid hallgatás jobban megrémítette Olénát, mint bármilyen egyenes figyelmeztetés.
– Én csak azt szeretném, ha végre kiderülne az igazság – mondta végül a nővér. – De azt tanácsolom, egyelőre ne beszéljenek erről senkinek, akiben nem bíznak teljesen.
Ekkor léptek hallatszottak a folyosón.
Lassú, határozott léptek.
Oléna azonnal megmerevedett. Ezt a járást ezer közül is felismerte volna. Évekig hallotta ugyanazt a hangot a lakásuk előszobájában, amikor Andrej késő este hazatért, vagy amikor a férfi ingerülten végigsétált a folyosón egy veszekedés után.
Denis is az ajtó felé fordult.
A nővér gyorsan visszacsúsztatta a dossziét a helyére, de már nem volt ideje megszólalni.
A kilincs lenyomódott.
Andrej lépett be a kórterembe.
A tekintete először Olénára esett. Egyetlen pillanatra úgy tűnt, valóban aggódik érte. Aztán észrevette a nővért, majd Denis kezét, amely ösztönösen a kabátja belső zsebére simult.
Andrej mosolya lassan eltűnt.
– Látom, már jobban vagy – mondta Olénának, de a hangja hidegebb volt a megszokottnál. – Beszélnünk kell.
– Miről? – kérdezte Oléna.
Andrej nem válaszolt. A nővér felé fordult.
– Maga megtenné, hogy magunkra hagy minket?
– A betegnek most pihenésre van szüksége – felelte a nővér nyugodtan.
– A feleségemről van szó. Jogom van vele beszélni.
Oléna lassan felült az ágyban.
– Akkor beszélj itt, Andrej. Denis is marad.
A férfi állkapcsa megfeszült. Tekintete ismét Denis zsebére siklott.
– Mit adott neki? – kérdezte élesen.
A szobában megfagyott a levegő.
Denis nem mozdult.
Oléna szíve vadul kalapált. Andrej még csak azt sem kérdezte meg, miért van itt a nővér, vagy hogy milyen iratokat néztek át. Egyetlen pillantásból arra következtetett, hogy valami kikerült az ellenőrzése alól.
– Honnan tudod, hogy adott nekem valamit? – kérdezte Denis.
Andrej egy pillanatra elhallgatott.
Ez volt az első alkalom, hogy Oléna látta rajta a bizonytalanságot. Nem a dühöt, nem a fölényes nyugalmat, amellyel mindig elhallgattatta a kérdéseit, hanem a valódi félelmet.
A férfi végül Olénához fordult.
– Bármit is mondott neked, ne higgy neki. Nem tudja, mi történt azokban az években.
Oléna úgy érezte, mintha valaki jéghideg vizet öntött volna a mellkasára.
– Melyik évekről beszélsz, Andrej? Azokról, amikor elveszítettem a gyerekeinket?
A férfi arca elsápadt.
És ebben a pillanatban megszólalt a folyosón hagyott nővér telefonja. A kijelzőn egy új üzenet villant fel. A nővér rápillantott, majd olyan gyorsan emelte fel a fejét, mintha valaki megütötte volna.
– Oléna – mondta remegő hangon. – Ezt látnod kell.
A képernyőn egyetlen mondat állt, egy ismeretlen számról:
„Ha átadta nekik a másolatot, maga is felelni fog azért, ami ezután történik.”
A nővér lassan Olénára nézett.
Andrej nem kérdezte meg, ki küldte az üzenetet.
Nem kérdezte meg, mit jelent.
Csak lehunyta a szemét egy pillanatra, mintha pontosan tudta volna, ki áll a fenyegetés mögött.
Oléna ekkor értette meg, hogy a férje talán nem az egyetlen ember, aki fél a múlt feltárásától.
És amikor Andrej újra kinyitotta a szemét, már nem próbálta tagadni a történteket.
Csak ennyit mondott:
– Oléna, bármit is teszel, ne keresd azt az orvost. Mert ha megtalálod, megtudod, ki volt az, aki a harmadik terhességed előtt személyesen kért meg arra, hogy változtassák meg a kezelési tervedet.
