– Ha már nem vagy a családunk tagja, add vissza a fülbevalókat! – követelte a sógornőm. Visszaadtam őket, de nem sejtettem, hogy valójában nem is értük jött…
Rita szerdán hívott fel, éppen akkor, amikor egy vállalkozó öt autóalkatrész-üzletének könyvelésével küszködtem. A szállítólevelek három különböző mappában hevertek, néhányat az autó kesztyűtartójában találtam meg, az egyiket pedig egy szalvétára fényképezve küldte át. Mondanom sem kell, aznapra már így is elfogyott minden türelmem.
– Nadja, Margarita vagyok – mutatkozott be Rita, ahogy mindig szokott, mintha legalább húsz Margaritát tartanék számon a telefonomban.
– Szia, Rita. Mi történt?
– Mivel már nem tartozol a családunkhoz, szeretném visszakapni a nagymama fülbevalóit.
Letettem a kezemből a tollat.
– Melyik fülbevalókat?
– Ne játszd meg magad! Anyáéit. A rubinköveseket. A nagymama anyának adta őket, ő pedig azt szerette volna, ha a családban maradnak. Te már nem vagy közénk való, úgyhogy ideje visszaadnod őket.
Majdnem elnevettem magam. Nem azért, mert olyan vicceset mondott, hanem mert eszembe jutott, hogyan kerültek hozzám azok az ékszerek.
Öt évvel korábban, a temetés után Rita maga nyomta a kezembe a kis bársonytasakot.
„Tartsd csak magadnál, Nadja! Nálad legalább biztonságban lesz. Kira mindent elkever.”
A fülbevalók azóta is a komódom egyik fiókjában pihentek. Soha nem hordtam őket, és senki más sem kérte kölcsön.
Elmondhattam volna Ritának mindezt, de inkább csak ennyit mondtam:
– Rendben. Gyere el értük, odaadom.
A vonal túlsó végén csend lett.
– Ennyi? – kérdezte végül. – Nem fogsz veszekedni? Nem sorolod majd fel, hogy mennyi mindent tettél értünk?
– Rita, éppen dolgozom. Szombaton délben megfelel?
– Igen. Pásával megyünk. És ha már ott leszünk, a nagymamáról is beszélünk.
Megállt a toll a kezemben.
– Melyik nagymamáról?
– Nadja, ne csináld ezt!
Azzal letette.
Nekem csak egy nagymamám volt a történetben, és ő éppen a szomszéd szobában üldögélt a kedvenc foteljében, szemüvegét a homlokára tolva.
Kláva mama nyolcvannyolc éves volt, és különös képességgel rendelkezett. A televíziót alig hallotta, ezért állandóan arra kért, hogy hangosítsam fel. Bezzeg ha a másik szobában beszélgettem valakivel, egyetlen szót sem mulasztott el. A hangsúlyokat pedig úgy jegyezte meg, mint más a bevásárlólistát.
Amikor beléptem hozzá, rám sem kellett néznie, máris megszólalt:
– Margaritka telefonált. A fülbevalókért jön.
– Rajisáéiért, a rubinkövesekért. Nem bánja, Kláva mama?
– Miért bánnám? Ha kéri, add oda neki! Rajisának is nehezek voltak, vékony volt a fülcimpája. Margaritkának is olyan. Valószínűleg ő sem fogja hordani, csak beteszi a fiókba, aztán időnként előveszi, hogy megszámolja.
Lejjebb csúsztatta az orrán a szemüveget, és olyan pillantást vetett rám, amilyet csak ő tudott.
– De egyvalamit jegyezz meg, Nadjuska! Margaritka soha nem jön egyetlen dologért. Ő mindig két dologért jön.
– És mi a másik?
– Szombaton majd meglátod.
Azzal visszakapcsolta a sorozatát, és a hangerőt is feljebb tekerte.
Akkor még nem tudtam, mennyire igaza lesz.
Ahhoz, hogy megértsd, miért élt Kláva mama nálam, vissza kell mennünk öt évet az időben.
Rajisa, Sztasz édesanyja egy februári éjszakán, teljesen váratlanul halt meg. Kláva mama egy régi, lift nélküli ház ötödik emeletén lakott, egy apró, egyszobás lakásban. A temetés után hamar kiderült, hogy egyedül már nem tudja ellátni magát.
Lefelé még lebotorkált a lépcsőn, ha közben kétszer-háromszor megpihent, de felfelé már nem boldogult.
Összeült a család, hogy kitaláljuk, mi legyen vele. Rita lakásában gyűltünk össze, mert nekik nagyobb nappalijuk volt, ráadásul egy hófehér kanapéjuk is, amelyre Rita különösen büszke volt.
– Nekem üzletem van – kezdte rögtön. – Két hete egyetlen szabadnapom sem volt. Pása tizenkét órás műszakokat dolgozik. Kira tizenegyedikes, most jönnek a vizsgái. Sztasz állandóan úton van. Mindenkinek megvan a maga baja, Nadja.
– Nekem is dolgoznom kell – válaszoltam.
– De te otthonról dolgozol! – vágta rá Rita. – Neked könnyebb.
Sztasz is bekapcsolódott.
– Nadjus, hát mi olyan nagy dolog lenne ebben? Csak egy kis időre kellene magadhoz venned.
A „kis időből” aztán öt év lett.
Kláva mama mindeközben a folyosón üldögélt egy apró puffon. A gyönyörű fehér kanapéra senki sem hívta oda. Minden szót hallott, de nem szólt közbe. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor a többiek végre elhallgattak.
– Elköltözöm Nadjához, ha ő is beleegyezik. De a fotelomat hozzátok át! A ti kanapétok olyan, mint egy tollal megtömött zsák. Abból én többé nem állok fel.
A régi fotel végül az ötödik emeleten maradt. Senkinek sem volt kedve lecipelni, a lakást pedig úgy zárták be, ahogy volt. Kláva mama nem engedte, hogy idegeneknek kiadják, és továbbra is fizette a villanyt meg a vizet.
Én viszont rendeltem neki egy új fotelt, magas ülőrésszel és erős karfákkal, amelyekbe kapaszkodva könnyebben fel tudott állni.
Tizenháromezer-kilencszáz rubelbe került. A szállítás ingyenes volt, mert egy szőnyeget is betettem a kosárba.
Könyvelő vagyok. Ha már költök, legalább a számok legyenek rendben.
Kláva mama beköltözése után hamar kiderült, hogy a közös életünk egyáltalán nem lesz unalmas.
Harmincnégy éven át dolgozott egy háztartási bolt pultja mögött a Kolcovszkaján, és a nyugdíjas éveiben is úgy értékelt mindent, mintha még mindig a vásárlók állnának előtte.
– Ezt a serpenyőt négy rubel húsz kopejkáért árultuk – mondta egyszer, miközben körmével megkopogtatta az öntöttvas serpenyőmet. – Az ember az unokájára hagyhatta. Ez meg micsoda?
– Új serpenyő, Kláva mama.
– Látom, hogy új. Ezer-száz rubelért vetted? Csillog, mint a karácsonyfadísz, de ha sütni kell benne, biztosan megsértődik.
A nyugdíját Sura néni, a postás hozta házhoz. Kláva mama mindig kétszer számolta meg előtte a pénzt, Sura néni pedig türelmesen kivárta.
Minden hónapban tízezer rubelt adott nekem élelmiszerre.
Eleinte tiltakoztam, de egy nap olyan komolyan nézett rám, hogy többé nem mertem ellenkezni.
– Nem vagyok én eltartott, hanem albérlő. Az albérlők fizetnek.
A többit megtartotta magának. Nem kérdeztem, mire gyűjt. Aki harmincnégy éven át mások aprópénzét számolta, annak a saját megtakarításaihoz aligha kell segítség.
Sztasz egy évvel azelőtt hagyott el, hogy Rita felhívott a fülbevalók miatt.
Júniusban kezdődött az egész. Napokig úgy járkált a lakásban, mintha hirtelen túl szűk lett volna neki minden: a szoba, a konyha, a házasságunk, talán még én is.
Aztán egyik este kijelentette, hogy szeretne egy kicsit önállóan élni.
Egy héttel később megtudtam, hogy az önállóságot Okszanával, a munkahelyi kolléganőjével képzeli el.
Huszonnégy év házasság után nem rendeztem jelenetet. Egyszerűen csak ültem az ágy szélén, és arra gondoltam, milyen különös, hogy egy közös életből végül egyetlen bőröndnyi holmi marad az ember kezében.
A válásunkat az anyakönyvi hivatalban intéztük, mivel nem volt kiskorú gyermekünk. A vagyonmegosztás sem tartott sokáig. Az autó és a megtakarítások Sztaszé lettek, a lakás az enyém maradt.
Julija Mihajlovna, az ügyvédem, a maga nyugodt, kissé fáradt hangján közölte:
– A vagyonmegosztási megállapodást közjegyző hitelesítette. Jogi szempontból rendben vannak a dolgok.
A nagymamáról Sztasz egy héttel azután telefonált, hogy elvitte az utolsó dobozát.
– Nadj, Kláva mama egyelőre maradjon nálad! Albérletben lakom, ott csak egy kanapé van.
– És meddig tart ez az egyelőre?
– Amíg rendeződnek a dolgaim.
– Miféle dolgaid?
– Nadj, kérlek, ne kezdd! Dolgozom.
Ennyi volt az egész.
Nem kérdezte meg, hogy nekem milyen dolgaim vannak. Nem érdekelte, hogyan oldom meg a munkát, a háztartást és egy idős ember gondozását. Egyszerűen feltételezte, hogy majd mindent megoldok.
És én valóban megoldottam.
Ő dolgozott, én dolgoztam, Kláva mama pedig a foteljében ült, és időnként megjegyezte, hogy a mai emberek már egy rendes serpenyőt sem tudnak gyártani.
Amikor Rita szerdán felhívott, este felkerestem Julija Mihajlovnát.
– A fülbevalók nem tartoznak az ön vagyonához – magyarázta. – Az anyósa után maradtak, az örökösök pedig a volt férje és annak nővére. Ha vissza akarja adni őket, megteheti. Ha nem, arra sem kötelezheti senki.
– És Kláva mama? Rita azt mondta, róla is beszélnünk kell.
Az ügyvédnő arca komolyabbá vált.
– Akkor ezt jegyezze meg jól! Ha Kláva mama beszámítható, önálló felnőtt ember, ő dönti el, hol szeretne élni. Sem az unokája, sem annak testvére nem viheti el akarata ellenére.
– És ha ő maga akar elköltözni?
– Akkor természetesen joga van hozzá. De először őt kell megkérdezni, nem pedig helyette dönteni.
Hazafelé felhívtam Sztaszt.
– Rita szombaton jön a fülbevalókért. Odaadom neki.
– Jól van – felelte közömbösen. – Vigye csak! Nekem ugyan minek kellenének?
– És Kláva mama?
– Nadj, dolgozom.
Letette.
Még aznap este bekopogtam a szomszédba Galinához. Tizenegy éve laktunk egymás mellett, és Galina arról volt híres, hogy soha nem csomagolta díszpapírba a véleményét.
Végighallgatott, aztán összefonta a karját.
– Add oda nekik a fülbevalókat! Hadd örüljenek a rubinjaiknak. De a nagymamát ne add oda, ha ő nem akar menni! Már megszokta nálad, Nadja. Az ilyen korban az otthon nem négy falat jelent, hanem azt, hogy az ember tudja, ki fog bejönni hozzá éjszaka, ha megszomjazik.
Nem válaszoltam rögtön. Mert pontosan tudtam, hogy igaza van.
Szombaton Rita percre pontosan délben érkezett Pásával.
A férje egy nagy, kockás, kerekes utazótáskát húzott maga után. Úgy emelte át a küszöbön, mintha attól tartana, hogy már a táska jelenléte is sértésnek számít.
– Szia, Nadja! – köszönt Rita.
– Szia. Tessék, itt vannak.
Átadtam neki a bársonytasakot.
Rita a tenyerébe borította a fülbevalókat, majd az ablak felé fordult, és a fényben vizsgálgatni kezdte őket. Úgy nézte a rubinokat, mintha azt gyanítaná, hogy az elmúlt öt évben valaki üvegre cserélte őket.
– Mindkettő megvan?
– Mindkettő.
– Köszönöm, hogy nem kellett vitatkoznunk – mondta, majd gondosan elrakta őket a táskájába. – Azt hittem, nehezebb lesz.
Aztán Pásához fordult.
– Vidd be a táskát a szobába!
Pása megtorpant.
– Melyik szobába?
Rita úgy nézett rá, mintha ostoba kérdést tett volna fel.
– A nagymamáéhoz. Nadja, most őt is magunkkal visszük. Nálunk felszabadult egy szoba, Kira elköltözött. Anya soha nem bocsátaná meg, ha a nagymamája egy idegen nőnél élne.
Pása zavartan megvakarta a tarkóját.
– Rita, nem kellett volna előbb megkérdeznünk, hogy ő mit szeretne?
– Pása, ne kezdd te is!
– Én csak azt mondom, hogy talán…
– Elég legyen!
Akkor értettem meg igazán, miért mondta Kláva mama, hogy Rita mindig két dologért jön.
A fülbevalókért és a nagymamáért.
Kláva mama a foteljében ült. Bézs blúzt viselt, rajta a kedvenc brossával, amelyet ünnepeken szokott feltűzni. A haja gondosan meg volt fésülve, a cipője a lábán volt.
Ránéztem, és rögtön megértettem: mindent tudott. Talán már napok óta készült erre a beszélgetésre.
Rita odalépett hozzá.
– Nagymama, gyere! Pakoljunk össze!
– Hová megyünk?
– Haza. A családhoz.
Kláva mama lassan végignézett rajta.
– Én most is családban vagyok, Margaritka.
Rita türelmetlenül felsóhajtott.
– Nagymama, ne csináld ezt! Sztasz és Nadja elváltak. Nadja többé nem a rokonod.
– Tudom, hogy elváltak. De én nem váltam el senkitől. Nekem ilyen papírom sincs.
– Kérlek, most ne viccelődj! Pásával mindent megbeszéltünk. Nálunk van helyed, összepakoljuk a holmidat, és indulunk.
– Én pedig sehová sem megyek.
Rita felém fordult.
– Nadja, mondd meg neki te is!
– Mit mondjak?
– Hogy így lesz helyes!
– Rita, én nem tartom itt fogva. Ha szeretnéd, hogy veletek menjen, kérdezd meg tőle rendesen!
– Hát most is azt teszem! – csattant fel. – Nagymama, állj fel!
Kláva mama két kézzel megfogta a fotel karfáját.
– A fülbevalók a tieitek. Megkaptad őket, viseld egészséggel! De én Nadjáé vagyok.
Egy pillanatra még a levegő is megállt a szobában.
Rita arca elvörösödött.
– Te nem is tudod, mit beszélsz! – mondta aztán, hirtelen egészen más hangon. Olyan mézesmázosan, ahogyan az óvónők beszélnek a hisztiző gyerekekhez. – Már öreg vagy, és itt biztosan ellened hangoltak.
– Öreg vagyok – bólintott Kláva mama. – De a fejem még működik.
Aztán elgondolkodva az ölébe tette a kezét.
– Emlékszem, mit hoztál nekem tavaly újévkor. Egy csirkét. Olyan kicsit, hogy egy veréb is megsajnálta volna. Megharaptam az egyik oldalát, a másikon már csak a csont maradt. Nem haragudtam meg, mert tudom, mennyibe kerülnek a dolgok.
– Dolgoztunk! – vágta rá Rita.
– Na, ugye! Akkor most mi változott? Már nem dolgoztok, vagy csak éppen felszabadult nálatok egy szoba?
Rita kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.
Néhány másodperc múlva mégis megszólalt:
– Az emberek kérdezgetik, miért a volt feleségnél lakik a nagymamánk. A munkahelyemen a szemembe mondják!
– Akkor mondd meg nekik, hogy annál az embernél lakom, aki nem hagyott magamra – felelte Kláva mama. – Ha már van bátorságuk kérdezni, talán ahhoz is lesz eszük, hogy megértsék a választ.
– Anya soha nem hagyta volna idegeneknél a nagymamát – mondta Rita. A hangja megremegett.
Kláva mama azonban nem engedett.
– Ne sírj, Margaritka! Bármikor eljöhetsz hozzám teázni. Nincs rám zárva az ajtó.
Rita ekkor felém fordult, és a szemében megint megjelent a harag.
– Nadja hangolt ellenünk!
– Nadja öt év alatt egyetlen rossz szót sem mondott rólatok – válaszolta Kláva mama. – Ha megpróbált volna, észrevettem volna.
Rita azonban nem adta fel.
– Vagy talán megígérték neked a lakást? Nadja, ne nézz engem hülyének! Sztasz elment, a nagymama itt maradt, a nyugdíja pedig nálad landol. Nekem ebből minden összeáll.
– A nyugdíjam nálam landol, mert az az én pénzem – vágott közbe Kláva mama. – Nadjuska tízezer rubelt fogad el tőlem élelmiszerre, azt is csak azért, mert addig erősködöm, amíg el nem veszi. A lakásról pedig először te beszéltél.
Pása ekkor letette a táskát a fal mellé.
– Rita, a nagymama válaszolt. Menjünk!
Rita hitetlenkedve fordult hozzá.
– Te most kinek az oldalán állsz?
– A nagymamáén – felelte Pása. – És szerintem ideje lenne abbahagyni ezt az egészet. Nekem is kellemetlen.
– Elegem van! – jelentette ki Kláva mama. – Pása, vidd el a bőröndöt!
Pása lenézett a kockás táskára.
– Ez egy táska.
– Annál is inkább.
Rita szó nélkül kiviharzott a folyosóra. Pása utána húzta a csomagot, de a küszöbnél még visszafordult.
– Nadja, bocsáss meg! Útközben is mondtam neki, hogy ezt nem lehet. Nem hallgatott rám.
– Semmi baj, Pása.
– Nekem nem mindegy. Ennyi éven át ti ketten voltatok itt, én pedig még egy szöget sem ütöttem be nálatok. Ha kell valami, hívj fel! Polcot felszerelni, csapot megjavítani, bármi…
– Köszönöm.
Rita már a lépcsőházban várta.
– Nadja, ezt még meg fogod bánni! – kiáltotta vissza.
Én csak annyit mondtam:
– Vigyázz a fülbevalókra, Rita! Nehogy elveszítsd őket!
A szemközti ajtó egy pillanatra résnyire nyílt. Galina kukucskált ki, de amint észrevette, hogy megláttam, gyorsan visszahúzódott.
Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Kláva mama még mindig egyenes háttal ült a foteljében. Én leültem a kanapé karfájára, és sokáig egyikünk sem szólt semmit.
Végül én törtem meg a csendet.
– Kláva mama, maga felfogja, hogy papíron most már tulajdonképpen senkije sem vagyok? Rita vér szerinti rokona. Náluk ráadásul van egy szabad szoba is.
Kláva mama rám nézett, mintha valami nagyon egyszerű dolgot nem értenék.
– És én ki vagyok neked papíron, Nadjuska? Egy nyugdíjas. Na és? Te nem vagy a rokonom, mégis te hozol nekem vizet éjszaka. Te kérdezed meg, fáj-e valamim. Te veszel nekem új fotelt, hogy könnyebben fel tudjak állni.
Kis szünetet tartott, aztán hozzátette:
– Vér szerinti rokonaim vannak. A vér szerinti rokonságom pedig most ment haza a rubinos fülbevalókkal a táskájában. Én nem az útlevelem alapján választok családot.
Éreztem, hogy összeszorul a torkom.
– Maga ezt már szerdán eldöntötte?
– Már akkor, amikor azt mondtad Ritának, hogy jöjjön, és te odaadod neki a fülbevalókat. Arra gondoltam, ez a lány nem alkudozik. Nem követelőzik. Nem csinál jelenetet. Vagyis ezek az ékszerek nem fontosak neki annyira, mint az, hogy rendben legyenek a dolgok.
– Nekem tényleg soha nem kellettek azok a fülbevalók.
– Tudom. Te soha nem kérsz semmit magadnak. Sztasz is éppen ezt használta ki.
– Jaj, Kláva mama, ne beszéljünk Sztaszról!
– Nem is beszélek. Így is túl sok helyet foglal a fejemben. Tedd fel inkább a teavizet! Cukorral kérem, mert Margaritkától teljesen kiszáradt a torkom.
Elnevettük magunkat.
Aztán leültünk, és megnéztük a sorozata hátralévő részét. Kláva mama szidta a főszereplőnőt, amiért még egy egyszerű ügyet sem tudott emberhez méltóan elintézni, én pedig mellette ültem a könyvelési papírjaimmal.
Rita egy teljes hónapig nem telefonált.
Pása viszont egyszer csak megjelent nálunk egy zsák krumplival, amelyet a nagynénjétől hozott. Aztán megjavította a fürdőszobai csapot is, amely már ősz óta csöpögött.
Rita az autóban várta.
Pása bocsánatkérően tárta szét a karját, mi pedig mindketten úgy tettünk, mintha teljesen természetes lenne, hogy ő egyedül jön fel hozzánk.
Ezután havonta egyszer meglátogatott minket. Rita minden alkalommal lent maradt az autóban.
Alisza, a lányom, mostanában csütörtökönként járt át hozzánk. Nekem ezen a napon kellett elvinnem a könyvelési anyagokat a vállalkozónak, és általában hat óra körül értem haza.
Ilyenkor Alisza és Kláva mama már a szobában ültek. Halk susogás hallatszott ki, aztán rendszerint elhangzott a jól ismert mondat:
– Pszt, anya meghallja!
– Miről van szó? – kérdeztem, amikor beléptem.
Alisza ilyenkor mindig úgy nézett rám, mint akit éppen hazugságon kaptak.
– Nagymama titkai.
– Milyen titkai?
– A zoknikról van szó – felelte végül.
– A zoknikról?
– Igen, anya. A zoknikról.
Kláva mama már ősszel kijelentette, hogy gyapjúzoknikat szeretne. Alisza megígérte, hogy rendel neki, én azonban egyetlen új párt sem láttam.
Nem faggatóztam. Azt hittem, valami apró meglepetésre készülnek.
Januártól Kláva mama egy másik furcsa szokást is felvett: nem evett többé édességet.
Korábban esténként két Belocska bonbon mindig elfogyott. Most viszont kijelentette, hogy megunta őket, és a cukorkás tálat a szekrény mélyére száműzte.
A havi tízezer rubelt továbbra is odaadta nekem élelmiszerre. Ha pedig felvetettem, hogy vehetnénk neki valami újat télire, csak legyintett.
– Mindenem megvan, Nadjuska. Ne költs feleslegesen!
Márciusban betöltötte a kilencvenet.
Nem terveztünk nagy ünnepséget. Ő maga tiltotta meg, hogy vendégséget rendezzünk.
– Nem vagyok én zongora, hogy kiállítsatok valami teremben, és mindenki körbejárjon!
Végül csak Alisza, Galina és én voltunk ott, meg egy Napóleon-torta.
Kláva mama természetesen azt is alaposan megvizsgálta.
– Négyszáz rubel ezért a tégláért? Az én időmben két rubelbe került, és a krémet sem valami porból keverték hozzá!
Reggel Rita is felhívta.
Kláva mama felvette a telefont, végighallgatta a köszöntést, majd kedvesen válaszolt:
– Köszönöm, Margaritka. Gyere el egyszer, iszunk egy teát!
Miután letette, rám nézett.
– Azt mondja, hordja a fülbevalókat.
– Ennek örülök.
Kláva mama elhúzta a száját.
– Hazudik. Hallani a hangján. Biztosan még mindig a fiókban vannak.
Délben Sztasz is telefonált. Három percig beszéltek, aztán Kláva mama visszaadta nekem a készüléket.
– Felköszöntött. Ennyi is elég.
Délután négykor Alisza elővett a táskájából egy apró dobozt, és letette a fotel karfájára.
– Nagymama, na, gyerünk!
– Mindig csak siettet! Nadja, ülj le!
Először a kanapéra indultam, de Kláva mama rögtön rám szólt.
– Nem oda! Ide, szembe velem, hogy lássalak!
Leültem a kis puffra.
Kláva mama két ujjal megfogta a doboz fedelét, és lassan felnyitotta. Olyan mozdulattal, ahogyan valaha a boltban nyithatta ki az árudobozokat, mielőtt átadta őket a vásárlóknak.
Odabent apró, kerek arany fülbevalók feküdtek. A közepükön sötétvörös kövek csillogtak.
Először nem értettem, mit látok.
– Gránátkövek – mondta Kláva mama. – Rubint nem engedhetek meg magamnak, de a gránát is vörös. Messziről még a szakértő sem veszi észre a különbséget.
Aztán felemelte az állát.
– Huszonhatezer-négyszáz rubel. Pontosan az utolsó kopejkáig. Alisza őrzi a blokkot.
Ránéztem a lányomra, aztán vissza a nagymamára.
– Kláva mama, ezt mégis hogyan…
– Várj, még nem fejeztem be!
Megigazította a blúza ujját, majd úgy folytatta, mintha egy fontos üzleti elszámolást ismertetne.
– Minden hónapban félretettem ezer rubelt a nyugdíjamból. Az huszonnégyezer. A hiányzó kétezer-négyszáz rubelt pedig a Belocska hozta össze.
– A cukorkák?
– Azok bizony. Január óta nem ettem belőlük. Korábban esténként kettőt ettem, darabját húsz rubelért. Az napi negyven rubel. Hatvan nap alatt kétezer-négyszáz. Tessék, a számolás egyszerű!
Elakadt a szavam.
– Maga két hónapig nem evett édességet, csak azért, hogy nekem fülbevalót vehessen?
– Ne dramatizálj, Nadjuska! Kilencvenéves vagyok. Ennyi idősen az ember már tudja, mi fontos neki igazán.
Aztán a dobozra mutatott.
– Ezek az enyémek. Én választottam ki őket, én fizettem értük, és én ajándékozom neked. Rajisa fülbevalói a családé voltak. Ha Rita a fiókban akarja tartani őket, hát tartsa ott! Ezek viszont az én ékszereim. Mostantól pedig a tieid.
A szemem megtelt könnyel.
– Kláva mama…
– Most ne sírj! Még a végén azt hiszik, valami rosszat mondtam.
Alisza elmosolyodott.
– Szóval ezért kellettek a zoknik?
– Pontosan – felelte a lányom. – Amíg te a könyveléssel foglalkoztál, mi kiválasztottuk az ékszert, elmentünk érte, és megszerveztük az egészet.
Kláva mama büszkén kihúzta magát.
– A lányod könyvelő, Nadja. A számokhoz ért, nem az emberekhez. Alisocska, meséld el inkább, hogyan mentünk a Kirov utcába!
– Csütörtökön, taxival. Nagymama ragaszkodott hozzá, hogy ő üljön előre.
– Hát persze! Hátulról semmit sem látok. Egyedül bottal nem fogok járkálni, de a fülbevalóimat azért én magam választom ki!
Galina, aki a kanapé szélén ült, és már harmadszor törölgette a szemét, végre megszólalt:
– Klavgyija Sztyepanovna, magának olyan a feje, mint egy pénztárgép!
– Az is vagyok! – felelte Kláva mama. – Mindennek megvan a helye, és minden fillérnek megvan a maga története.
Aztán rám nézett.
– Nadja, mire vársz? Tedd fel őket!
Reszkető kézzel vettem ki a fülbevalókat a dobozból. Alisza előhúzott a táskájából egy kis tükröt, és odanyújtotta nekem.
Először az egyiket tettem a fülembe, aztán a másikat.
A szoba csendbe borult. Kláva mama hunyorogva figyelt, Galina a szája elé szorította a kezét, Alisza pedig mosolyogva tartotta a tükröt.
Végül a nagymama bólintott.
– Na, így már mindjárt más!
Aztán közelebb hajolt, és a tőle megszokott szigorúsággal még hozzátette:
– A bal oldali ferdén áll. Igazítsd meg!
Én pedig nevetve megigazítottam.
Abban a pillanatban értettem meg, hogy az életben nem mindig azok az emberek a családtagjaink, akiknek ugyanaz a vér folyik az ereiben.
Néha az az igazi család, aki akkor is mellettünk marad, amikor már semmit sem várhat cserébe.
Rita elvitte a rubinokat. Megkapta azt, ami szerinte a család öröksége volt.
Kláva mama viszont nekem ajándékozta azt, amit a saját két kezével, a saját megtakarításaiból választott ki. Nem azért, mert kötelessége volt, és nem is azért, mert bármit várna tőlem.
Hanem azért, mert öt évvel korábban, amikor mindenki a saját elfoglaltságaira hivatkozott, én egyszerűen azt mondtam neki:
„Gyere hozzám, Kláva mama! Majd megoldjuk.”
És néha ennyi elég ahhoz, hogy két idegenből család legyen.
