A rézkapcson lévő apró horpadás hirtelen ismerőssé vált számomra. Ugyanezt a sérülést láttam Pavel kulcscsomóján is, amikor hónapokon keresztül bezárva tartotta az íróasztala fiókját, és egyetlen alkalommal sem engedte, hogy belenézzek. Ha csak közelebb léptem hozzá, azonnal ingerültté vált, és azt mondta, vannak dolgok, amelyekhez semmi közöm.
Akkor még azt hittem, valamilyen munkahelyi titkot rejteget.
Most, miközben az újszülött lányomat szorítottam magamhoz a kórházi ágyon, rá kellett döbbennem, hogy talán mindvégig a saját családom ellen készülődött.
Jelena Viktorovna, az osztályvezető főorvos lassan kinyitotta a kezében tartott dossziét. Az arcán olyan komolyság ült, amelytől összeszorult a gyomrom. Pavel azonnal előrelépett, és megpróbálta megállítani.
– Ezt most nem kellene megmutatnia neki. A feleségem alig néhány órája szült.
– Éppen ezért kell most megmutatnom – felelte az orvos nyugodtan.
Vera Szergejevna, az anyósom, élesen felé fordult. Bézs kabátjának gallérját megigazította, majd úgy nézett az osztályvezetőre, mintha egy alkalmazottját utasítaná rendre.
– Tisztában van vele, hogy kivel beszél?
– Tökéletesen tisztában vagyok vele – válaszolta Jelena Viktorovna. – Ahogyan azzal is, hogy a kérelem már a gyermek megszületése előtt beérkezett a kórházba.
Egy pillanat alatt jéghideggé vált a kezem.
– A születése előtt? – kérdeztem alig hallhatóan.
Az orvos kivett a dossziéból egy pecséttel ellátott dokumentumot. A lap tetején az én nevem szerepelt. Alatta hivatalos megfogalmazásban az állt, hogy állítólagos szülés utáni pszichés zavarom miatt ideiglenesen korlátozni kellene a hozzáférésemet az újszülött lányomhoz.
Először azt hittem, rosszul látok. Pislogtam néhányat, de a sorok nem változtak meg.
– Én ezt soha nem írtam alá – mondtam.
– Tudjuk – felelte Jelena Viktorovna. – Az aláírás nem egyezik az ön korábbi dokumentumaiban szereplő aláírással.
Pavel ekkor olyan erővel csapott a szék támlájára, hogy az megcsikordult a padlón.
– Ez csak formaság volt! Meg akartam védeni a gyereket!
Lassan felé fordítottam a fejem.
– Kitől?
Pavel egy pillanatig hallgatott, majd a szemembe nézett.
– Tőled.
A szavai jobban fájtak, mint bármilyen kiabálás. Hét éven át hittem abban, hogy szeretjük egymást. Megosztottuk egymással a félelmeinket, a terveinket, az álmainkat. Amikor megtudtuk, hogy gyermekünk lesz, Pavel átölelt, megcsókolta a homlokomat, és azt mondta, én leszek a világ legjobb anyukája.
Most pedig ugyanaz az ember állt előttem, és azt állította, hogy a saját lányomat sem tudom biztonságban felnevelni.
Lada felsírt a karomban. Apró ujjai a kórházi hálóingembe kapaszkodtak, én pedig ösztönösen közelebb húztam magamhoz. Éreztem a testének melegét, a finom hajának illatát, és abban a pillanatban minden félelmem helyét valami sokkal erősebb érzés vette át.
Nem fogom hagyni, hogy elvegyék tőlem.
Jelena Viktorovna újabb lapot emelt ki a dossziéból.
– A kérelemhez egy magánorvosi szakvéleményt is csatoltak.
– Abban minden benne van – vágott közbe Vera Szergejevna. – Anna nincs megfelelő állapotban. Korábban azt állította, hogy már a szülés előtt is hallja a gyermekét.
– Én azt mondtam, hogy érzem a mozgását a hasamban – suttogtam. – Minden várandós anya érzi a gyermeke mozdulatait.
Eszembe jutott egy este, két héttel korábbról. Pavel az ágy szélén ült, egyik kezét a hasamra tette, és szokatlan kérdéseket kezdett feltenni. Mi történne, ha Lada valamilyen betegséggel születne? Beleegyeznék-e abba, hogy egy időre mások gondoskodjanak róla? Megbíznám-e a gyermekemet olyan emberekben, akik jobb jövőt biztosíthatnának neki?
Akkor azt hittem, egyszerűen aggódik a születendő lányunkért.
Most már értettem, hogy valójában engem tesztelt. Tudni akarta, mennyire vagyok kiszolgáltatott, és milyen könnyen lehet rávenni arra, hogy lemondjak a saját gyermekemről.
– Hol fog élni Lada? – kérdeztem.
Pavel nem válaszolt.
– Nézz rám, és válaszolj!
Végül lesütötte a szemét.
– Vera Szergejevna ismerőseinél.
– Kiknél?
– A Krilov családnál.
A név hallatán összeszorult a mellkasom.
A Krilov család több magánklinika tulajdonosa volt, Pavel pedig pénzügyi igazgatóként dolgozott az egyik intézményüknél. Egyetlen fiuk egy évvel korábban meghalt. Azóta az anyósom többször is megjegyezte, hogy egy gyermeknek nem elég a szeretet, mert megfelelő anyagi háttérre és rendezett körülményekre is szüksége van.
Soha nem gondoltam volna, hogy ezek a megjegyzések valójában egy terv részei lehetnek.
– Tehát oda akartátok adni a lányomat olyan embereknek, akikkel életemben nem találkoztam?
– Csak ideiglenesen – felelte Vera Szergejevna ingerülten.
– Meddig tartott volna ez az ideiglenes állapot?
Jelena Viktorovna ismét a dokumentumra pillantott.
– A tervezet szerint a gyermek hároméves koráig.
A szoba hirtelen túl kicsinek tűnt. Három év. Három születésnap, három karácsony, az első szavak, az első lépések. Mindezt mások mellett élte volna át a lányom, miközben én talán még csak azt sem tudtam volna, hol van.
Pavel felkiáltott:
– Az csak egy tervezet volt!
– Egy olyan tervezet, amelyen szerepelnek az ön személyes adatai, valamint egy bankszámlaszám is – mondta az osztályvezető. – A számlára a gyermek gondozásával kapcsolatos költségek címén kellett volna pénznek érkeznie.
A kezem remegni kezdett.
Nem tudtam felfogni, hogyan juthatott el idáig az a férfi, akit szerettem. Vajon mikor döntötte el, hogy a lányunkat másoknak adja? Már a várandósságom elején? Amikor esténként megsimogatta a hasamat? Vagy akkor, amikor megígérte, hogy soha nem hagy magamra?
– Pavel, miért van szükséged a Krilov család pénzére? – kérdeztem.
Az arca elsápadt. Először láttam rajta valódi félelmet, de ez sem késztette arra, hogy őszintén beszéljen.
– Te ezt nem érted.
– Akkor magyarázd el!
Már éppen megszólalt volna, amikor kinyílt a kórterem ajtaja.
Egy sötétkék öltönyt viselő férfi lépett be. Magas volt, ősz hajszálak vegyültek a halántékán lévő sötét hajba, a kezében pedig egy apró barna borítékot tartott.
Azonnal felismertem Szergej Krilovot, a klinikák tulajdonosát.
A férfi végignézett a jelenlévőkön, majd megállapodott a tekintete a férjemen. Nem köszönt, és nem kérdezte meg, hogy vagyok. Egyenesen az orvoshoz lépett, és az asztalra tette a borítékot.
– Azt hiszem, ideje tisztázni néhány dolgot – mondta.
Pavel arcáról eltűnt minden szín.
– Szergej Alekszandrovics, ezt nem itt kellene megbeszélnünk.
– Dehogynem. Különösen azért, mert a feleségednek joga van tudni az igazságot.
Vera Szergejevna idegesen megigazította a kabátja ujját.
– Ez családi ügy. Nincs szükségünk idegenek beavatkozására.
Szergej lassan felé fordult.
– Amikor valaki egy újszülött gyermek átadásáról dokumentumokat készít, és ezért pénzt vár, az már nem egyszerű családi ügy.
Pavel ökölbe szorította a kezét.
– Maga nem tudja, miről beszél!
A férfi azonban nem vitatkozott vele. Kinyitotta a barna borítékot, és előhúzott belőle néhány összehajtott lapot.
– Ma reggel átnéztem a vállalatunk régi iratait. Olyan dokumentumokra bukkantam, amelyeknek soha nem lett volna szabad eltűnniük az archívumból.
Rám pillantott, majd ismét Pavelre nézett.
– És amit találtam, az mindent megváltoztat.
Éreztem, hogy Lada megmozdul a karomban. Megcsókoltam a homlokát, miközben próbáltam nyugodtan lélegezni. Nem tudtam, mi áll azokban az iratokban, de a férjem arcán megjelenő rémületből megértettem, hogy Szergej Krilov olyan titkot fedezett fel, amelyet Pavel mindenáron el akart rejteni.
A férfi lassan kihúzta az első lapot a borítékból.
– Pavel – mondta halkan –, mielőtt bárki is elvinné ezt a gyermeket, mindenkinek tudnia kell, miért akartad valójában átadni őt a családomnak.
És abban a pillanatban először nem attól féltem, hogy elveszítem a lányomat.
Hanem attól, hogy még mindig nem ismertem igazán azt az embert, akivel hét éven át éltem.
