Kira végighúzta ujjait a konyhasziget hűvös, sima felületén. A frissen kezelt fa illata összekeveredett a drága parketta meleg aromájával és a frissen főzött kávé gőzével. A napfény szinte túl erősen öntötte el a hatalmas, magas belmagasságú lakást — reggelente itt még a fény is vakítóan tisztának tűnt.
Vadim az asztalnál ült, félvállról lapozva a telefonját. A gondosan megterített reggelihez alig nyúlt, mintha észre sem venné.
— Vadik, nézd csak… milyen szép lett minden — ült le vele szemben Kira, mosolyában őszinte, gyermeki örömmel. — Még mindig furcsa, hogy nem egy egyszobás lakásban ébredünk. A nagymamád… hihetetlen, amit tett értünk.
Vadim felsóhajtott, és letette a telefonját.
— Kira, muszáj minden reggelt ezzel kezdeni?
A hangja éles volt. Túl éles.
A lány arca egy pillanatra megfeszült, de gyorsan elengedte. Alig két hónapja költöztek be a belvárosi, fényűző lakásba, amelyet Anna Vasziljevna, Vadim nyolcvanéves nagymamája íratott rájuk.
Az idős asszony akkor csak ennyit mondott:
— Nekem már túl nagy ez a ház… Nektek viszont élet kell, nem magány.
És elment. Legalábbis ezt mondták.
— Csak hálás vagyok — felelte halkan Kira. — Ennyi az egész.
Vadim az ablak felé fordult.

— Anyám szerint jól van. Délen van a nővérénél. Sétál, pihen, élvezi az életet.
Kira bólintott, de valami szorítani kezdte a mellkasát. Túl tökéletes volt ez a történet.
Aztán egy nap Vadim elutazott „üzleti útra”.
És Kira először maradt egyedül a csendben.
A csend pedig kérdéseket szült.
Szombat reggel autóba ült.
Hatvan kilométer. Ennyi volt csak.
Zarjecsnoje csendes volt, szinte kihalt. A telek végén álló régi ház első pillantásra nem romosnak tűnt — inkább elhagyatottnak. Mintha valaki nem elment volna, hanem elrejtett volna valamit.
A kapu nyikorgott, de kinyílt.
Az ajtón lakat lógott… félig nyitva.
Kira szíve a torkába ugrott.
— Van itt valaki? — kérdezte bizonytalanul.
A ház belsejéből halk, törékeny nesz felelt.
Amikor belépett, a levegő jeges volt, penész és nedvesség ült meg minden falon.
És ott, a félhomályban…
egy alak.
Egy idős asszony, összehúzott kendőkbe burkolva, reszketve ült a kanapén.
— Nagymama…? — suttogta Kira.
Az asszony felnézett.
És a világ megállt.
— Kirocska… te… hogyan találtál rám?
Kira térdre esett mellé.
— Azt mondták… délen van. A nővérénél…
Az idős nő keserűen elmosolyodott.
— Nincs dél. Nincs nővér. Ez mind hazugság volt.
A szavak lassan estek, mint kövek.
— Vadim… és az anyja… idehoztak. Azt mondták, jobb lesz így. Csendesebb.
Kira keze ökölbe szorult.
— És itt hagyták magát… így?
Az asszony lehajtotta a fejét.
— Azt mondták, ha szólok… idősek otthonába tesznek. Hogy többé nem látok napfényt.
A csend, ami ezután következett, súlyosabb volt minden kiáltásnál.
Kira felállt.
Az arca megváltozott.
— Csomagoljon. Most azonnal.
Tíz perccel később már indultak.
Nem volt mit vinni.
A városba visszaérve Kira először orvost hívott. A diagnózis rövid volt, de sokkoló:
— Ha még pár hetet ott marad… nem biztos, hogy túléli a telet.
Utána ügyvédet hívott.
A legjobbat.

És várt.
Amikor Vadim hazajött, mosolyogva dobta le a táskáját.
— Na, hiányoztam?
A nappaliban azonban nem válasz érkezett.
Csak csend.
És egy fotel.
Benne Anna Vasziljevna.
Élve.
Vadim arca elsápadt.
— Ez… ez nem lehet…
— Zarjecsnojéba mentem — mondta Kira halkan. — Oda, ahová megtiltottad.
A férfi idegesen nevetett.
— Félreértés! Ő… összezavarodott! Mi csak segítettünk!
— Segítettetek? — Kira hangja jéghideg lett. — Fűtés nélküli házban hagytátok. Telefon nélkül. Hazugságban.
Vadim közelebb lépett.
— A lakás a miénk! Aláírta!
— Zsaroltátok.
Egy pillanat alatt minden összeomlott.
— Ügyvédem van — mondta Kira. — És feljelentés.
Vadim arca eltorzult.
— Egy öregasszony miatt tönkreteszel mindent?!
Kira elmosolyodott — keserűen.
— Nem. Miattad.
A válás gyors volt.
A per még gyorsabb.
A bizonyítékok túl egyértelműek voltak.
Az ajándékozás semmis lett.
A lakás visszakerült Anna Vasziljevnának.
Vadim elvesztette az állását.
Az anyja a lakását.
És egymást.
Egy évvel később Kira már másik életet élt.
A nappaliban orchideák nyíltak, a konyhából fahéj és sült alma illata szállt.
Anna Vasziljevna egy meleg takaróba burkolózva teát hozott neki.
— Túl sokat dolgozol, Kirocska.
Kira mosolygott, és letette a ceruzát a tervei mellé.
— Most már nem kell félnem semmitől.
Ránézett az idős asszonyra, majd az ablakon túlra.
— Csak azt bánom… hogy nem nyitottuk ki hamarabb azt a bizonyos ajtót.









