A kimerült ápolónő tévedésből a legveszélyesebb sejk autójába szállt, majd elaludt a hátsó ülésen. Néhány perccel később azonban meghallotta, milyen parancsot ad a férfi arabul a sofőrjének. Azt hitte, senki sem hallja a szívverését, miközben mozdulatlanul feküdt, de amit ezután megtudott, attól jeges rémület járta át…
Leila este tizenegy óra előtt néhány perccel lépett ki a magánklinika nehéz, üvegajtaján. Odakint meleg, száraz éjszakai levegő fogadta. A város fölött sötét égbolt feszült, az utcai lámpák aranyló fényfoltokat rajzoltak az aszfaltra, a távolból pedig autók egyenletes zúgása hallatszott.
A lánynak azonban még ez a csend is túl hangosnak tűnt.
Egész nap talpon volt. Reggel az egyik kolléganője váratlanul megbetegedett, így Leilának két ember munkáját kellett elvégeznie. Hol egy sürgős vizsgálathoz rohant, hol egy beteg infúzióját ellenőrizte, máskor az orvosoknak segített, miközben a folyosókon egyre-másra nyíltak és csukódtak az ajtók.
Délután órákon át egy idős asszony mellett maradt, aki egy bonyolult műtét után lábadozott. Az asszony időnként fájdalmasan felsóhajtott, és minden alkalommal megszorította Leila kezét, amikor félelem fogta el.
– Ne hagyjon itt, kedvesem – suttogta egyszer.
Leila fáradt mosollyal hajolt hozzá.
– Nem megyek sehová. Itt maradok, amíg szüksége van rám.
És valóban maradt.
Amikor végre lejárt volna a műszakja, újabb betegeket szállítottak a klinikára. Mire minden sürgős feladatot elvégzett, a lábai már úgy sajogtak, mintha egész nap köveket cipelt volna. A szemhéja elnehezült, a háta fájt, és egyetlen gondolat járt a fejében: haza akar jutni, lezuhanyozni, majd legalább néhány órát aludni.
Nem volt ereje átöltözni. Fehér ápolói egyenruhájában lépett ki az épületből, a vállára akasztotta kopott táskáját, majd elővette a telefonját.
Taxit rendelt.
Néhány perc múlva megjelent a képernyőn az értesítés, hogy a sofőr megérkezett.
Leila felnézett.
A klinika bejárata előtt több fekete luxusautó sorakozott. Fényezésük úgy csillogott az utcai lámpák alatt, mintha frissen polírozták volna őket. Az egyik autó hátsó ajtaja nyitva állt, és a belső térből halvány, kékes fény szűrődött ki.
Leila rápillantott a telefonjára, de a fáradtságtól már alig tudott a számokra koncentrálni.
– Végre megjöttél… – sóhajtotta megkönnyebbülten.
A rendszám ellenőrzése nélkül odalépett, lehajolt, és beszállt.
A következő pillanatban már egy idegen férfi mellett ült.
A férfi negyven év körüli lehetett. Magasnak és erőteljesnek tűnt, még ülő helyzetben is. Hófehér, gondosan vasalt kandúrát viselt, vállán finom hímzéssel díszített fekete köpeny pihent. Ujján vastag aranygyűrű csillogott, csuklóján pedig olyan drága óra simult a bőréhez, amelynek értékéből Leila többéves fizetését is ki lehetett volna fizetni.
Sötét szemében hideg, szinte metsző figyelem ült. Arcán egyetlen fölösleges mozdulat sem látszott, a tartása pedig olyan természetes tekintélyt sugárzott, amelyet nem kellett hangos szavakkal bizonygatnia.
A férfi lassan felé fordította a fejét.
Leila észre sem vette.
– Elnézést – motyogta, miközben a táskáját az ölébe húzta. – Az Al-Marin utcába szeretnék menni, a nyolcvankettes számhoz. Nagyon kérem, siessen, mert alig állok a lábamon.
A sofőr elöl megmerevedett. Keze szorosan a kormányra zárult, és döbbenten nézett a visszapillantó tükörbe.
A hátsó ülésen ülő férfi tekintete egy pillanatra megkeményedett.
Leila ebből semmit sem látott.
– Tegnap éjjel is alig aludtam – tette hozzá, miközben fejét az ülés támlájának döntötte. – Ha megérkezünk, legyen szíves, ébresszen fel.
A férfi nem válaszolt.
Leila még néhány másodpercig próbálta nyitva tartani a szemét, aztán a fáradtság végleg legyőzte. Ujjai lazán a telefonja köré fonódtak, feje oldalra billent, és hamarosan egyenletesen lélegzett.
A sofőr idegesen nyelt egyet.
– Uram… mit tegyek? – kérdezte halkan.
A férfi még mindig a lányt figyelte.
A neve Karim al-Hadid sejk volt.
Az ország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb embereként tartották számon. Hatalmas vállalatok, olajipari érdekeltségek, luxusszállodák és hatalmas földbirtokok tartoztak hozzá. A főváros szélén álló palotáját magas falak és őrök védték, vidéki rezidenciáiba pedig még a meghívott vendégek is csak szigorú ellenőrzés után léphettek be.
Karimról sok történet keringett.
Egyesek szerint könyörtelen üzletember volt, aki soha nem bocsátotta meg az árulást. Mások azt állították, hogy egyetlen pillantásával képes elhallgattatni egy egész tárgyalótermet. Azt pedig mindenki tudta, hogy az emberei feltétel nélkül engedelmeskednek neki.
És senki, de senki nem ült be az autójába a beleegyezése nélkül.
– Uram, ez a nő nyilvánvalóan összetévesztette az autónkat a taxival – mondta a sofőr. – Szóljak neki, hogy szálljon ki?
Karim tekintete a lány mellkasán lógó névkártyára siklott.
Leila.
A fehér egyenruha kissé gyűrött volt a hosszú műszak után. A lány arca sápadtnak tűnt a belső világításban, a szeme alatt halvány árnyékok húzódtak. Egy apró hajtincs kiszabadult a kontyából, és az arcára simult.
Karim hosszú másodpercekig figyelte.
– Nem – felelte végül.
A sofőr meglepetten pillantott rá.
– Uram?
– Indulj.
A sofőr habozott, de nem mert újra kérdezni. Bezárta az ajtókat, és kihajtott a klinika elől.
A fekete autó hangtalanul siklott végig az éjszakai utcákon. A város központjában még nyitva tartott néhány étterem, a járdákon késői járókelők siettek hazafelé, az üzletek kirakataiban pedig hideg fények tükröződtek. Leila mindebből semmit sem érzékelt. Mélyen aludt, mit sem sejtve arról, hogy az autó, amelyben ül, nem a lakása felé tart.
Néhány perc múlva a sofőr megszólalt:
– Uram, mi legyen vele? Nem tudjuk, kicsoda valójában.
Karim lassan az ablak felé fordította a fejét.
– Mindjárt megtudjuk.
Ezután arabul folytatta, nyugodt, halk hangon. Nem emelte fel a hangját, nem fenyegetőzött. Éppen ez tette olyan félelmetessé a szavait.
– Ne vidd arra a címre, amit megadott. Fordulj le a keleti útra.
Leila a legmélyebb álmából is kezdett lassan visszatérni. A motor monoton zúgása elhalványult a tudatában, a férfiak hangja viszont egyre tisztábban jutott el hozzá.
Először nem értette, miért beszélnek arabul.
Aztán felismerte Karim hangját.
És minden szót megértett.
Leila ugyanis évekkel korábban megtanult arabul. Egyetemi évei alatt hosszú időt töltött a nyelv tanulásával, később pedig arab betegekkel is dolgozott. Folyékonyan beszélte a nyelvet, de ezt a klinikán szinte senki sem tudta.
A sejk pedig végképp nem sejthette.
Leila mozdulatlanná dermedt. A szíve olyan hevesen vert, hogy attól félt, a férfi meghallja.
– Hová vigyem, uram? – kérdezte a sofőr.
Karim válasza rövid és határozott volt.
– A vidéki rezidenciámra. Ott reggelig senki sem fogja keresni.
Leila ujjai megfeszültek a telefonján.
A vidéki rezidenciájára?
Miért akarná egy idegen férfi magával vinni? Miért hazudna neki a címről? És miért beszélne úgy róla, mintha nem is lenne joga eldönteni, hová akar menni?
A következő kérdésre adott válasz azonban minden eddigi félelmét felülmúlta.
– És ha felébred, uram? – kérdezte a sofőr.
Karim rövid ideig hallgatott, majd hűvösen felelt:
– Mondd neki, hogy a megadott címre visszük. Mire észbe kap, már nálam lesz.
Leila gyomra összerándult.
Legszívesebben azonnal felugrott volna, és kitépte volna az ajtót. De félt attól, hogy a hirtelen mozdulat csak még veszélyesebbé teszi a helyzetét. Egyedül volt két férfival egy mozgó autóban, egy olyan ember mellett, akinek hatalmáról még azok is suttogva beszéltek, akik soha nem találkoztak vele.
Meg kellett várnia a megfelelő pillanatot.
A sofőr néhány másodpercig hallgatott, majd óvatosan megkérdezte:
– Megkérdezhetem, miért akarja őt a rezidenciára vinni?
Karim halkan felnevetett. A hangjában nem volt vidámság, inkább valami nyugtalanító magabiztosság.
– Tetszik nekem. Fiatal, gyönyörű, és láthatóan nincs senki, aki vigyázna rá. Nálam marad. Talán ő lesz a negyedik feleségem.
Leila úgy érezte, mintha jeges vizet öntöttek volna a nyakába.
A férfi számára ő nem egy ember volt, akinek saját otthona, munkája, családja és akarata van. Csak egy idegen nő, akiről úgy gondolta, hogy egyszerűen magával viheti, mert hatalmában áll megtenni.
A félelem azonban lassan dühvé változott.
Leila egész életében keményen dolgozott. Éjszakákon át tanult, vizsgákra készült, és azért választotta az ápolói hivatást, mert segíteni akart az embereken. Nem azért küzdött, hogy most egy idegen férfi önkényének kiszolgáltatva találja magát.
Egyetlen pillanat alatt döntött.
Kinyitotta a szemét.
– Állítsa meg az autót! – kiáltotta olyan hangosan, hogy a sofőr összerezzent.
A férfi azonnal a fékre taposott, Karim pedig élesen felé fordult.
Leila már nem törődött azzal, hogy mennyire remeg a hangja.
– Most azonnal engedjenek ki!
Karim tekintete a lány arcára szegeződött.
– Te értetted, amit mondtam? – kérdezte arabul.
– Minden egyes szót – felelte Leila ugyanazon a nyelven. – Azt is, hogy hazudni akarnak nekem. Azt is, hogy egy olyan helyre akarnak vinni, ahová soha nem egyeztem bele, hogy elmenjek.
A sejk arca megváltozott. A meglepetést hamar felváltotta a hideg, számító figyelem.
– Hol tanultál meg arabul?
– Ennek semmi köze ahhoz, amit tett! Maga nem a taxim sofőrje. Én nem az ön vendége vagyok, és biztosan nem az ön leendő felesége!
A sofőr teljesen tanácstalanná vált. Karim még soha nem találkozott olyan idegen nővel, aki ilyen nyíltan mert volna beszélni vele.
– Nyugodj meg, Leila – mondta a sejk lassan, immár arabul. – Nem kell így viselkedned.
– Ne mondja meg, hogyan viselkedjek! Állítsa meg az autót!
A gépkocsi végül lehúzódott egy széles, kivilágított út szélére. A közelben egy éjjel-nappali üzlet neonfelirata világított, a járdán pedig néhány ember beszélgetett egy kávézó előtt.
Leila számára ezek az idegenek jelentették az egyetlen esélyt arra, hogy biztonságba kerüljön.
Feltépte az ajtót, kiugrott az autóból, és futásnak eredt. A táskája a csípőjének csapódott, cipője keményen koppant az aszfalton, tüdejét pedig égette a kapkodó légzés.
Csak akkor lassított le, amikor elérte az üzlet bejáratát.
A pult mögött álló férfi meglepetten nézett rá.
– Kisasszony, jól van?
Leila hátrapillantott. A fekete luxusautó még mindig az út szélén állt.
– Kérem… – mondta remegő hangon. – Használhatom a telefonját? Taxit kell hívnom.
A férfi szó nélkül a kezébe adta a készüléket.
Leila remegő ujjal tárcsázta a segélyhívót, majd a saját telefonján is megnyitotta a térképet, hogy pontosan meg tudja mondani, hol van. Mindenáron el akart jutni egy biztonságos helyre.
Eközben Karim mozdulatlanul ült az autó hátsó ülésén.
A sofőr a visszapillantó tükörből figyelte.
– Uram, utánamenjek?
A sejk sokáig nem válaszolt. Az arca ismét nyugodtnak tűnt, de az ujjai lassan megfeszültek a térdén.
– Nem – mondta végül.
Aztán elővette a telefonját, és felhívott valakit.
– Szükségem van minden információra egy Leila nevű ápolónőről, aki a magánklinikán dolgozik. Azt akarom tudni, honnan származik, hol tanult, és miért beszél ilyen tökéletesen arabul.
Néhány másodpercig hallgatott.
– És még valami – tette hozzá halkan. – Senki ne közelítse meg őt, amíg nem tudom, kicsoda valójában.
A hívás véget ért.
Karim még egyszer az üzlet felé nézett, ahol Leila éppen a rendőröknek magyarázta, mi történt.
A sejk arcán megjelent valami, amit a sofőr ritkán látott rajta: valódi bizonytalanság.
Mert Leila nem egyszerűen megértette az arab nyelvet.
Amikor a férfi az imént telefonon kimondta a lány nevét, egy pillanatra olyan kifejezés jelent meg az arcán, mintha eszébe jutott volna valami, amitől még ő maga is tartott.
Karim ezt nem tudta hová tenni.
Leila eközben még mindig remegett. Azt hitte, az éjszaka legrosszabb része már mögötte van. Fogalma sem volt róla, hogy a sejk nem csupán azért akarja kideríteni, ki ő, mert meghallotta a titkos parancsát.
A férfi ugyanis egy olyan névre bukkant, amelyet évekkel korábban már hallott.
Egy névre, amely egy régi családi titokhoz vezetett.
És amelynek napvilágra kerülése Karim al-Hadid egész birodalmát veszélybe sodorhatta.
