Íme egy átdolgozott, olvasmányosabb, érzelmesebb és humorosabb változat, amely jobban felépíti a feszültséget és a karaktereket:
„Denyiszkám, kisfiam, edd már meg azt a levest, mindjárt kihűl!” – Tamara Vasziljevna hangja úgy töltötte be a konyhát, mint egy katonai parancs, amelyet gondoskodásnak álcáztak.
Denyis sóhajtott egyet, félretette a telefonját, és engedelmesen a kezébe vette a családi ezüstkanalat.
Harmincnyolc éves lett aznap.
Harmincnyolc.
Mégis ugyanabban a lakásban ült, ugyanannál az asztalnál, ugyanazt a levest ette, amelyet az anyja főzött neki már vagy harminc éve.
Tamara Vasziljevna szeretete olyan volt, mint egy vastag pehelypaplan. Meleg, biztonságos… és néha szinte megfulladt alatta az ember.
A konyhában minden a régi volt. A vitrines szekrényben csillogó kristálypoharak, a recsegő halszálkás parketta, a falon függő régi óra, amely ugyanúgy ketyegett, mint húsz évvel ezelőtt.
Mintha az idő egyszerűen megállt volna.
– Megint a kanapé alá dobáltad a zoknijaidat? – kérdezte Tamara Vasziljevna, miközben automatikusan lesimított egy kósza hajtincset fia homlokáról.
– Anya, majd összeszedem.
– Aha. Pont úgy, mint múlt héten.
– Múlt héten összeszedtem.
– Igen. Miután én megtaláltam őket.
Denyis elmosolyodott.
Ezt a párbeszédet valószínűleg már ezerszer lejátszották.
Aztán mély levegőt vett.
– Anya… meg fogok nősülni.
A merőkanál megállt a levegőben.
Tamara Vasziljevna arca megmerevedett.
A következő pillanatban a kanál hangos csobbanással beleesett a forró levesbe.
– Tessék?
– Megnősülök.
Néhány másodperc néma csend következett.
Aztán jött a vihar.
– Kire?!
– Nastyára.
– Milyen Nastya?
– Az egyetlen Nastya, akivel együtt vagyok.
– Mióta?
– Fél éve.
– FÉL ÉVE?!
Tamara úgy nézett rá, mintha most közölte volna vele, hogy titokban a Marsra költözik.
– És ezt csak most mondod?!
– Nem volt alkalom…
– Hat hónap alatt nem volt alkalom?!
A kihallgatás azonnal megkezdődött.
Kor.
Munkahely.
Fizetés.
Szülők.
Nagyszülők.
Egészségi állapot.
Vércsoport.
Majdnem még az óvodai jele is.
Amikor megtudta, hogy Nastya bankban dolgozik, Tamara gyanakvóan összehúzta a szemét.
– Bankban?
– Igen.
– Értem…
Nem értette.
De már nem tetszett neki.
A következő szombaton Nastya személyesen is megjelent.
Elegáns ruhában érkezett, kezében egy gyönyörű tortával és egy üveg drága borral.
Mosolygott.
Tamara Vasziljevna nem.
Az ajtóban végigmérte a lányt tetőtől talpig.
A tortát.
A bort.
Újra a lányt.
Majd szó nélkül egy hatalmas, ormótlan papucsot nyomott a kezébe.
Nastya sejtette, hogy ez még csak a bemelegítés.
Nem tévedett.
A vacsora olyan volt, mint egy diplomáciai csúcstalálkozó két ellenséges ország között.
Mindenki mosolygott.
Senki sem lazított.
– Kóstolja meg a levesünket – mondta Tamara mézes hangon. – Gondolom, önök manapság inkább gyorsételeket esznek.
– Szeretek főzni – válaszolta Nastya nyugodtan.
– Tényleg?
– Igen.
– És mit?
– Könnyű húsleveseket.
Tamara szinte megdermedt.
– Húsleveseket?
– Igen.
– Az nem étel. Az diéta.
Denyis érezte, hogy hamarosan mentőt kell hívni valamelyikükhöz.
Aztán szóba kerültek a betegségek.
Az öröklődés.
A családi háttér.
A múlt.
A jövő.
A lakás.
A gyerekek.
A pénz.
Nastya meglepően jól állta a sarat.
Minden támadást higgadtan hárított.
Sőt, néha vissza is vágott.
Tamara ezt egyre nehezebben viselte.
A helyzet azonban akkor vált igazán veszélyessé, amikor megérkezett Nastya édesanyja.
Nina Pavlovna.
Határozott nő.
Erős véleménnyel.
És nulla félelemmel.
A két asszony egymással szemben ült a konyhában.
Denyis később azt mondta, olyan érzése volt, mintha két atomhatalom tárgyalna a világ sorsáról.
Eleinte mindenről vitatkoztak.
Levesről.
Húsról.
Almafajtákról.
Gyógyszerekről.
Nevelésről.
Házasságról.
Még arról is, hogyan kell helyesen meghámozni a burgonyát.
Aztán valami váratlan történt.
A vita lassan beszélgetéssé alakult.
A beszélgetés vallomássá.
Kiderült, hogy mindketten ugyanazt csinálták egész életükben.
Túlféltették a gyerekeiket.
Beavatkoztak a kapcsolataikba.
Megpróbálták megóvni őket minden csalódástól.
És közben néha megnehezítették az életüket.
Néhány másodpercig csend volt.
Majd Nina Pavlovna elnevette magát.
Tamara követte.
A nevetés egyre hangosabb lett.
Néhány perc múlva már úgy beszélgettek, mintha húsz éve barátnők lennének.
Denyis és Nastya döbbenten menekültek be a szobába.
A konyhából borospoharak koccanása és vidám nevetés hallatszott.
– Denyis… – suttogta Nastya. – Ugye tudod, hogy ezek ketten most szövetséget kötöttek?
– Tudom.
– És ez szerintem sokkal rosszabb, mint amikor egymással harcoltak.
Denyis az ajtóra nézett.
A túloldalról újabb nevetés hallatszott.
– Szerinted el kellene költöznünk?
– Lehetőleg egy másik kontinensre.
– Nem segítene.
– Igaz.
A konyhában ekkor Tamara hangja csendült fel:
– A nyaralást majd együtt szervezzük nekik!
– És a lakásukat is segítünk berendezni! – tette hozzá Nina.
Denyis becsukta a szemét.
Nastya felnevetett.
A két anya végre békét kötött.
Csak éppen a gyerekeik rovására.
Ez a változat erősebb humorral, több párbeszéddel és filmszerűbb jelenetekkel építi fel a történetet, így sokkal könnyebben olvasható és szórakoztatóbb.
