És ott, a teám fölött, hirtelen világossá vált: ez nem egy vita.
Ez egy színház.
Csak én nem kaptam szerepet benne — ezért kellett improvizálnom.
Sztasz közben lapozott a „listáján”, amit nyilván még aznap délelőtt állított össze, miközben magát a „családi válságmenedzser” szerepében edzette a tükör előtt.
— Második pont — mondta ünnepélyesen. — A háztartásban nincs rendes költségkontroll. Élelmiszer. Ruházat. Háztartási dolgok.
Borisz bácsi ekkor unottan elrágott egy szendvicset, mintha a vádakat valami háttérzajként kezelné.
Én letettem a kanalat.
— Ez nagyon érdekes — mondtam. — Akkor tisztázzunk valamit. Ez most egy pénzügyi beszámoló vagy egy családi performansz?
— Ez komoly beszélgetés! — csattant fel Sztasz.
— Komoly beszélgetésnél általában vannak számok — feleltem. — Nem csak hangulat.
Anna Georgijevna előrehajolt, mint aki végre megtalálta a pillanatot, amikor be tud szúrni.
— A számok nem mindent jelentenek, Ilona. Egy nő feladata az, hogy otthont teremtsen, nem az, hogy versenyezzen a férjével.

Elmosolyodtam, de ez már nem az a kedves fajta mosoly volt.
— Igazad van — mondtam. — Az otthonteremtés fontos. Például az is, hogy ne legyen benne folyamatos megalázó előadás.
A „közönség” egy pillanatra megfeszült. Sztasz viszont mintha csak erre várt volna: felkapta a fejét.
— Látod? Pont erről beszélek! — mutatott rám. — Mindent támadásként élsz meg! Nem lehet veled normálisan beszélni!
— Nem, Sztasz — mondtam lassan. — Veled nem lehet normálisan beszélni. Ez a különbség.
A levegő mintha megállt volna a szobában.
Lenocska felháborodottan felszisszent, Anna Georgijevna pedig úgy nézett rám, mintha most jelentettem volna be, hogy el akarom adni a családi örökséget és elköltözöm a Marsra.
Sztasz arca vörös lett.
— Ezt most nem kellett volna — mondta fenyegetően halkan.
És itt jött az a pillanat, amit később valószínűleg mindenki másképp mesélt volna el. Ők drámának. Ő győzelemnek. Én inkább tisztulásnak.
Letettem a csészét az asztalra.
— Rendben — mondtam. — Akkor beszéljünk úgy, hogy végre mindenki érti.
Körülnéztem. Egyikük sem mozdult.
— Ez nem családi vacsora — folytattam nyugodtan. — Ez egy előre megrendezett jelenet, ahol én vagyok a bűnbak, és te, Sztasz, a hős, aki „rendbe teszi” a dolgokat.
Sztasz kinyitotta a száját, de nem jött ki hang.
— A különbség csak az — folytattam —, hogy ez a történet nem működik. Mert én nem fogok együtt játszani.
Anna Georgijevna ekkor már tényleg felháborodottan mozdult.
— Ilona, ez már tiszteletlenség!
— Nem — néztem rá. — Ez felismerés.
Borisz bácsi halkan köhintett.
— Én csak enni jöttem — mondta szelíden, mintha ezzel szeretné visszazökkenteni az univerzumot az eredeti pályájára.
De már késő volt.
Sztasz hirtelen felállt.
— Jó — mondta. — Akkor mondd ki. Te nem tiszteled ezt a családot.

Ez volt az a pillanat, amikor régen talán magyarázkodtam volna. Vagy csendben maradok. Vagy próbálom „elsimítani”.
Most viszont csak bólintottam.
— Nem — mondtam egyszerűen. — Én nem tisztelem ezt a jelenetet.
A csend most már nem feszült volt.
Hanem üres.
Mint amikor egy előadás végén túl korán lekapcsolják a fényeket, és a színészek még ott állnak a sötétben, nem tudva, hogy vége van-e már vagy csak rossz jelzést kaptak.
Sztasz rám nézett, és először nem volt benne sem düh, sem fölény.
Csak zavar.
— Te mindig mindent elrontasz — mondta végül.
Ezen elmosolyodtam, de most már fáradtan.
— Nem, Sztasz — feleltem. — Én csak nem játszom tovább.
Megfogtam a csészém, ittam egy utolsót, aztán letettem.
— Ha ez volt a „családi beszélgetés”, akkor köszönöm a meghívást.
És felálltam.
Ahogy elindultam az ajtó felé, nem hallottam utánam azonnal semmit. Nem kiabáltak, nem hívtak vissza. Mintha mindenki még mindig próbálná eldönteni, hogy a darab melyik részénél tartunk.
Az ajtónál viszont megálltam egy pillanatra.
— Ja, és Sztasz — mondtam hátra sem fordulva. — A következő alkalomra írj jobb forgatókönyvet. Ez most nagyon átlátszó volt.
Aztán kimentem.
A lépcsőház hideg levegője furcsán józanító volt. Mintha valaki hirtelen letekerte volna a hangerőt a világon.
És akkor először az este során nem az járt a fejemben, hogy ki mit gondol.
Hanem az, hogy mennyire csendes tud lenni egy olyan hely, ahol már nem kell szerepet játszani.









