A fényképen négy számla feküdt egymás mellett. Anya gondosan legyező alakban rendezte el őket a konyhaasztalon, hogy egyetlen rubel se maradjon láthatatlan.
Tagsági díj – 11 200 rubel.
Útjavítási hozzájárulás – 2 800.
Villany – 1 340.
És még egy, közel kétezer rubeles adóértesítő.
A kép alá csak ennyit írt:
– Kérlek, fizesd be péntekig. Utána már késedelmi pótlékot számolnak fel.
Csakhogy volt egy apró probléma.
Az a nyaraló február óta már nem anya tulajdona volt.
Anya ugyanis a húgomnak, Lenának ajándékozta.
Dácsával kapcsolatosan mindent én intéztem
A telek régi volt: hatszáz négyszögöl, egy apró faházzal és verandával. A kerítés mellett egy öreg almafa állt, amelynek ágai már évek óta átnyúltak a szomszédhoz. Minden tavasszal megfogadtuk, hogy visszavágjuk, aztán valahogy mindig elmaradt.
Apám halála után anya egyre ritkábban járt ki.
A nyaralóval kapcsolatos apró-cseprő ügyek pedig szép lassan rám maradtak.

Én fizettem a tagdíjakat. Én diktáltam be a villanyóra állását. Én kerestem szerelőt, amikor beázott a tető. Ősszel én zártam el a vizet, tavasszal én nyitottam ki a házat, kisöpörtem a verandáról a száraz leveleket, és végignéztem, nem penészedtek-e meg a falak.
Lena nyaranta néhányszor kijött. Többnyire a gyerekeivel, hétvégére. Húst sütöttek, almát szedtek, néha ott is aludtak.
Soha nem vezettem, ki mennyit tett hozzá.
Anya háza volt, ezért segítettem.
Éppen ezért lepett meg, amikor egy este anya közölte:
– Úgy döntöttem, Lenára íratom a telket.
Ránéztem.
– Csak Lenára?
– Neki nagyobb szüksége van rá. A gyerekeknek jót tesz a friss levegő.
Nem vitatkoztam.
Nekem is van egy fiam, igaz, már felnőtt. De nem akartam az örökségen összeveszni a testvéremmel.
Az ingatlan anya tulajdona volt, azt csinált vele, amit akart.
Csak egy dolgot nehéz volt elfelejtenem.
Évekig azt mondta:
– Ez a nyaraló majd kettőtöké lesz.
Az új zárak
Két héttel később minden papírt elintéztek.
Lena maga hívott fel, és lelkesen mesélte, hogy ki akarja dobni a régi kanapét, egy kis pavilont szeretne a kertbe, a gyerekeknek pedig medencét venne.
Aztán mintha csak mellékesen jutott volna eszébe, hozzátette:
– A zárakat is lecseréljük. Ha jönni szeretnél, előtte szólj, jó? Mert már lesznek ott a mi dolgaink.
– Előtte szóljak? – kérdeztem vissza.
– Igen. Hogy tudjunk róla.
Másnap összeszedtem a kulcsaimat, és elvittem őket anyának.
– Miért adod vissza? – kérdezte meglepetten.
– Úgyis lecserélik a zárakat.
Anya csak nézett rám néhány másodpercig, aztán szó nélkül betette a kulcsokat az előszobai fiókba.
Nyáron a családi csoportba egymás után érkeztek a képek.
Új asztal a verandán.
Medence a kertben.
Virágok hatalmas cserepekben.
Később Lena azt is megírta, hogy felbérelt valakit, hogy nyírja le a füvet a ház mögött.
Engem egyszer sem hívtak.
Én pedig nem kértem, hogy hívjanak.
A számlák valamiért még mindig hozzám érkeztek
Szeptemberben anya újabb fényképet küldött.
Négy számla.
Pontosan úgy, mint régen.
Korábban gyakran megkért, hogy fizessem be őket telefonról. Az alkalmazásokkal mindig meggyűlt a baja: vagy elfelejtette a jelszót, vagy rossz helyre kattintott. Én befizettem, ő pedig később visszaadta készpénzben.
Néha nem rögtön.
De nem számított.
Most viszont már nem anya volt a tulajdonos.
Írtam neki:
– Küldd tovább Lenának. Most már neki kell fizetnie.
A válasz szinte azonnal megérkezett:
– Most nincs neki rá pénze.
– Akkor fizesse be később.
– Késedelmi pótlék lesz rajta.
– És én ebben miért vagyok érintett?
Anya rögtön felhívott.
– Neked olyan nehéz befizetni? Hiszen mindig te csináltad.
– Amíg a tiéd volt a telek.
– Mi különbség van? Attól még családi nyaraló.
Ekkor emlékeztettem az új zárakra.
Arra, hogy már azt is előre jeleznem kellene, ha egyáltalán oda akarok menni.
Anya hangja azonnal megváltozott.
– Ne keverd össze a dolgokat!
– Én nem keverem össze. Te küldöd nekem a számlákat egy olyan házról, ahová már kulcsom sincs.
– Egy kis segítségről lenne szó!
– Segítettem eleget. De most már nem én vagyok a tulajdonos.
Ezzel befejeztem a beszélgetést.
Ezután minden számláról készült fotót továbbküldtem Lenának. Mellékeltem a közös képviselő telefonszámát és a legutóbbi villanyóraállást is, amit még a telefonomon tároltam.
Este válaszolt:
– Azért előbb kifizethetnéd. Később visszaadom.
– Fizesd be te.
– Most készülünk a gyerekekkel az iskolára, rengeteg kiadásunk van.
Elolvastam az üzenetet, majd letettem a telefont.
Egy beszélgetés, ami mindent eldöntött
Másnap felhívtam a telep elnökét. Csak azt akartam megtudni, miért még mindig anya nevére érkeznek a számlák.
A válasz meglepett.
A nyilvántartásban még mindig anya szerepelt tulajdonosként.
– Az új tulajdonosnak be kell mutatnia az ajándékozási szerződést, és kérelmet kell benyújtania – magyarázta az elnök. – A villanyhoz pedig külön át kell írni a fogyasztási helyet.
Az adóértesítő az előző évre vonatkozott, azt valóban anyának kellett megkapnia.
A többi számla viszont már az aktuális telekkel kapcsolatos költség volt.
Mindent leírtam a családi csoportba.
Anya válasza rövid volt:
– Ezt egyszerűen is el lehetett volna intézni, nem kellett volna könyvelést csinálni belőle.
Lena pedig egy szívecskét tett az üzenet alá.
Szombaton anya mindkettőnket meghívott ebédre.
A számlák ott feküdtek az asztalon, közvetlenül a kenyértartó mellett.
Anya felsóhajtott:
– Fejezzük már be ezt az egészet. Pénz miatt ne vesszünk össze.
Felvettem az adóértesítőt, és anya elé tettem.

– Ez a tiéd. A többi Lenáé.
Lena még csak hozzá sem nyúlt a papírokhoz.
– Nem azért kaptam meg a nyaralót, hogy rögtön én fizessek mindent.
– Ezek nem régi tartozások. Villany, tagdíj és útjavítás.
– Régen te fizetted.
Ránéztem.
– Régen nálam voltak a kulcsok.
A szobában néhány másodpercre teljes csend lett.
Anya végül rám nézett.
– Csak azért csinálod ezt, mert irigy vagy a húgodra.
Nagyot sóhajtottam.
– Nem, anya. Te döntöttél úgy, hogy neki ajándékozod a nyaralót. Ezt soha nem vitattam. De ha ő lett a tulajdonos, akkor a tulajdonosi kötelezettségek is hozzá tartoznak.
– Jogom volt annak adni, akinek akartam! – vágta rá anya.
– Tudom. Pont ezért nincs több dolgom a számlákkal.
Lena az ablak felé fordult.
Én pedig felálltam, felvettem a kabátomat, és elindultam.
A számlákat az asztalon hagytam.
Egy héttel később Lena elment a telep irodájába, bemutatta a szükséges papírokat, és végre átírta a tulajdonjogot.
Később üzent a családi csoportba:
– Melyik napon kell leadni a villanyóra állását?
Elküldtem neki a telep elnökének telefonszámát.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy segítettem a nyaralóval kapcsolatban.
Azóta anya egyetlen számlát sem küldött nekem.
És különös módon azóta sokkal nyugodtabban érzem magam.
A nyaraló már nem az én felelősségem volt.
Végre a kulcsok és a számlák is ugyanahhoz az emberhez tartoztak.








