Persze — itt van egy feszesebb, kb. 800–900 szavas változat, megtartva a történet lényegét, de gyorsabb tempóval és erősebb érzelmi ívvel.
— Nem azért vettem ki szabadságot, hogy egyszerre legyek bébiszitter és kertész.
Laura hangja nem volt hangos.
Mégis mindenki elhallgatott.
A teraszon hirtelen néma csend lett. Még a gyerekek is abbahagyták a kiabálást néhány másodpercre.
Én ott álltam az asztal mellett, kezemben egy paradicsomokkal teli kosárral, és döbbenten néztem a menyemet.
Daniel, a fiam, lassan felemelte a fejét a telefonjáról.
— Laura…
— Ne, Daniel. Most hadd mondjam végig.
Laura letette a limonádéját, majd felállt. Az arca kipirult, a haját kapkodva kötötte össze, a rövidnadrágján pedig földfolt éktelenkedett.
Reggel óta locsolta a kertet, reggelit készített, ebédet főzött, három gyerekre vigyázott, ruhákat szedett össze, és még a teraszt is rendbe tette.
— Hat napja vagyunk itt — folytatta. — És ez alatt a hat nap alatt egyetlen napom sem volt valódi szabadság.
Összeráncoltam a homlokomat.
— De hát senki sem kényszerített arra, hogy bármit is csinálj.
Laura keserűen elmosolyodott.
— Tényleg?
A kert felé mutatott.
— Tegnap ki ébresztett fel reggel hétkor azzal, hogy az uborkát még a nagy meleg előtt meg kell locsolni?
— Csak egy kis szívességet kértem.
— És tegnapelőtt ki kérte, hogy gyomláljam ki az eperágyást?
— Az legfeljebb húsz perc volt.
— Másfél óra.
Daniel felállt.
— Jó, de tényleg egy kis gaz miatt fogunk összeveszni?
Laura ránézett.
— Nem a gazról van szó, Daniel.
És akkor már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.
Hat nappal korábban érkeztünk meg a vidéki házunkba. A férjemmel, Michellel tizenöt éve vettük, és minden nyáron néhány hetet ott töltöttünk.
Idén Daniel azt javasolta, hogy Laura és a két gyerekük, Lucas és Emma is jöjjön velünk. A lányom, Sophie pedig a négyéves fiával, Hugóval csatlakozott.
Eleinte minden tökéletesnek tűnt.
Napsütés, nagy kert, medence, közös vacsorák.
Laura érkezéskor még mosolyogva mondta:
— Pont erre van szükségem. Két hét, amikor végre nem kell a munkára gondolnom.
Tudtam, hogy hónapok óta túlórázik. Mégis úgy gondoltam, hogy egy családi nyaraláson mindenkinek segítenie kell.
Az első napon csak arra kértem, hogy segítsen a reggelinél.
A második napon meglocsolt néhány növényt.
A harmadikon leszedte a paradicsomot.
Aztán Sophie elment vásárolni.
— Laura, vigyáznál egy órát Hugóra?
Laura igent mondott.
Az egy órából három lett.
Másnap Sophie találkozott egy barátnőjével, és Hugó ismét nálunk maradt. Daniel és Michel horgászni mentek, nekem pedig ebédet kellett készítenem.
Így Laura maradt mindhárom gyerekkel.
Este a terasz lépcsőjén találtam rá. Fáradtan ült ott.
— Minden rendben? — kérdeztem.
— Persze.
Nem kérdeztem tovább.
Ma már tudom, hogy kellett volna.
A következő napokban egyre több minden került Laura nyakába.
A kert.
A főzés.
A gyerekek.
A mosás.
Hugo.
Újra és újra Hugo.
Sophie ugyanis minden nap talált valami fontos elintéznivalót.
A hatodik napon reggel elment otthonról.
— Délben visszajövök.
Végül csak délután négy előtt érkezett meg.
Laura addig a gyerekekkel volt.
Daniel délelőtt aludt, majd Michellel a garázsban dolgozott.
Délután három körül odamentem Laurához.
— Ha végeztél a gyerekekkel, meg tudnád locsolni a cukkinit? Nagyon megsínyli ezt a meleget.
Laura rám nézett.
— A cukkinit?
— Igen.
— Most?
— Jó lenne még estig.
Nem válaszolt.
Ekkor érkezett meg Sophie.
Vidáman, lebarnulva, két bevásárlótáskával.
— Micsoda nap! — nevetett. — Pont erre volt szükségem!
Hugo azonnal enni kért. Emma gyümölcslevet akart. Lucas a labdáját kereste.
Laura pedig letette a poharát.
— Nem azért vettem ki szabadságot, hogy egyszerre legyek bébiszitter és kertész.
Sophie döbbenten nézett rá.
— Tessék?
— Hat nap alatt négyszer hagytad nálam a fiadat.
— De hát úgyis itt voltál!
Laura keserűen elmosolyodott.
— Igen. Szabadságon.
Éreztem, hogy elönt a méreg.
— Laura, azért ezt talán egy kicsit túlzásba viszed. Család vagyunk. Segítünk egymásnak.
Rám nézett.
— Ezzel egyetértek. Csakhogy nálatok az „egymás segítése” azt jelenti, hogy egyesek pihennek, miközben mások dolgoznak.
Senki sem szólt.
— Sophie akkor megy el, amikor akar. Daniel horgászik, alszik vagy a garázsban dolgozik. Te mindent megszervezel. Michel a saját dolgaival foglalkozik. Én pedig főzök, mosok, elpakolok, vigyázok a gyerekekre, locsolom a kertet, és minden alkalommal, amikor leülök, valaki előáll egy újabb „ötperces” feladattal.
Sophie tiltakozott.
— Én soha nem kértem, hogy mosd ki Hugo ruháit!
Laura ránézett.
— A fiad csokoládét öntött a pólójára. Hol voltál?
Sophie elhallgatott.
Laura Danielhez fordult.
— És te?
— Én?
— Amikor három gyerekkel próbáltam vacsorát készíteni, te hol voltál?
Daniel lesütötte a szemét.
— Apánál.
— Sört ittál vele a garázsban.
Michel hirtelen nagyon érdekesnek találta a bögréjét.
Laura nagy levegőt vett.
— Egész évben dolgoztam azért, hogy legyen ez a két hetem. Olvasni akartam. Aludni. Úszni. A saját gyerekeimmel lenni. Nem pedig mindenki más helyett dolgozni.
Lassan letettem a kosarat.
És akkor végre megértettem.
Igaza volt.
Mindig őt kértem meg valamire, mert megbízható volt.
Mert mindig igent mondott.
És mert nekem így kényelmesebb volt.
— Rendben — mondtam.
Daniel rám nézett.
— Anya…
— Nem. Laurának igaza van.
Sophie döbbenten nézett rám.
— Anya, komolyan?
— Igen. Hugo a te fiad. És Laura nem a család alkalmazottja.
Aztán Danielhez fordultam.
— Te pedig holnap nem mész horgászni. A gyerekeid veled maradnak.
Michel elmosolyodott.
— Te pedig ne vigyorogj — mondtam neki. — A cukkini mostantól a te feladatod.
Laura először aznap felnevetett.
Aztán még valamit mondott.
— Holnap elmegyek.
Daniel elsápadt.
— Hová?
— A tóparti szállodába. Egyedül.
— És a gyerekek?
— Az apjukkal maradnak.
Másnap reggel Laura elhajtott egy kis bőrönddel.
Daniel tíz órára már teljesen kimerült.
Emma kiöntötte a kakaóját, Lucas nem találta a fürdőnadrágját, a két gyerek összeveszett.
Daniel végül odajött hozzám.
— Anya, esetleg tudnál…
Csak ránéztem.
— Nem. Semmi baj — mondta gyorsan.
Sophie sem ment el aznap. Hugóval maradt.
Michel pedig meglocsolta a cukkinit.
Laura két nappal később tért vissza.
Kipihenten.
Nyugodtan.
Aznap Daniel készítette a vacsorát, másnap pedig Sophie-val együtt elvitte a gyerekeket az uszodába.
Laura leült a teraszra egy könyvvel.
Elsétáltam mellette.
Már majdnem megkértem, hogy segítsen leszedni a paradicsomot.
Aztán meggondoltam magam.
— Kérsz egy kávét?
Laura felnézett és elmosolyodott.
— Nagyon szívesen.
Leültem vele szemben.
— Sajnálom — mondtam. — Nem akartalak házvezetőnővé tenni. Egyszerűen hozzászoktam, hogy mindig igent mondasz.
Laura bólintott.
— Tudom.
Azóta új szabály van a vidéki házunkban.
Aki magával hozza a gyerekeit, az vigyáz rájuk.
Aki zöldséget akar, az locsolja a kertet.
És aki szabadságon van, annak senki nem készít feladatlistát.
A cukkini pedig azóta mindig megkapja a vizet.
Bár amikor Michel néha panaszkodik a kert miatt, Laura csak felnéz a könyvéből.
— Keressek neked bébiszittert… vagy inkább kertészt?
Michel ilyenkor inkább csendben marad.
