A vőlegény úgy döntött, hogy a menyasszony megkérdezése nélkül beköltözteti a szüleit a lány lakásába — a nő lemondta az esküvőt, és az ajtón kívülre tette őt a holmijával együtt.

A visszhangzó fémes kattanás, ahogy a mérőszalag hirtelen visszacsapódott, úgy hasított bele a csendbe, hogy Szófia összerezzent. Felemelte a tekintetét a laptop képernyőjéről, ahol egy nagy ügyfél számára készülő logó félkész vázlata dermedt meg.

Róma a dolgozószoba közepén állt, mintha már most is otthon lenne. Nyugodt, magabiztos mozdulatokkal húzta ki a sárga mérőszalagot az ablakpárkánytól egészen a szemközti falig.

— Két méter negyven… — mormolta, miközben valamit beírt a telefonjába. — Ide pont befér egy nagy sarokkanapé. A te íróasztalodat meg kivisszük a zárt loggiára, ott is van fény.

Szófia lassan letette a szemüvegét. A levegő hirtelen túl sűrűnek tűnt.

— Kinek a kanapéját méred? — kérdezte, igyekezve nyugodt maradni, bár a gyomrában már valami kellemetlen szorítás ébredt.

Róma lazán feltekerte a mérőszalagot, zsebre tette, majd leült az ablakpárkányra, mintha ez lenne a legtermészetesebb hely a világon.

— Zinaida Arkagyjevnáéknak és apámnak. A falusi élet nekik már nehéz. Nincs rendes infrastruktúra, a legközelebbi kórház is két óra. Úgy döntöttem, ideköltöznek. Nekünk meg bőven elég ez a kilencven négyzetméter, a te „munkaszobád” meg amúgy is feleslegesen foglal helyet.

A hangja olyan volt, mintha egy új mikrohullámú sütő vásárlását beszélné meg.

Szófia lassan felállt. Az ujjaival az asztal szélébe kapaszkodott. Ez a lakás nem örökség volt, nem ajándék — minden négyzetmétere éveken át tartó munka eredménye.

— Erről nem beszéltünk — mondta halkan. — És nem tudom áttenni a munkámat a loggiára. Nincs hangszigetelés, videóhívásaim vannak ügyfelekkel.

Róma elmosolyodott, de a mosolyában nem volt melegség.

— Ugyan már, ki zavar? Rajtad kívül senki. Az idős embereknek viszont kell a kényelem. Azt hittem, te megérted ezt.

Az „idős emberek” kifejezés szíven ütötte Szófiát. Zinaida Arkagyjevna ötvenhat éves volt, de olyan energiával és uralkodó természetességgel, mintha egy egész háztartást képes lenne egy pillanat alatt irányítani.

Szófia eszébe jutott az első találkozásuk: ahogy a nő végighúzta ujját a cipőtartón, majd undorodva nézett rá.

„Nem szeretsz takarítani?” — kérdezte akkor.

„Az én fiam tisztasághoz szokott. Nálam naponta kétszer fel volt mosva minden.”

Szófia akkor hallgatott. Most már tudta, hogy ez hiba volt.

— Segítek a szüleidnek — mondta most óvatosan. — Keressünk nekik lakást a közelben. Kifizetem az első hónapokat is, amíg rendezkednek.

Róma arca azonnal megváltozott.

— Lakást? Bérlést? — hangja felemelkedett. — Minek fizetnénk idegeneknek, amikor van saját hely? Ez család, Szófia!

— Ez az én lakásom — felelte határozottan. — És nem szeretnék együtt élni a szüleiddel.

Ekkor Róma közelebb lépett. Túl közel. A mozdulata fenyegetően töltötte be a teret.

— Figyelj rám — mondta halkan, de keményen. — Ők pénteken jönnek. Minden el van intézve. És mire ideérnek, ez a „számítógépes sarok” nem lesz itt.

Szófia érezte, ahogy megfeszül benne minden.

— Menj el az útból — mondta nyugodtan. — Nem fognak ideköltözni.

A férfi felnevetett, de a nevetésben már nem volt semmi humor.

Másnap reggel csend volt közöttük. Túl nagy csend.

Róma hangosan készülődött, mintha ezzel is büntetné. Szófia pedig csak ült a gép előtt, de a betűk szétestek előtte.

Amikor a férfi végül elment, a telefonja azonnal megcsörrent.

„Zinaida Arkagyjevna” — villant fel a kijelzőn.

A hangja éles volt, parancsoló.

— Róma elmondta, hogy problémát csinálsz. Pénteken ott leszünk. A szoba legyen üres.

— Ez az én lakásom — mondta Szófia halkan.

— A férfi dönt egy családban — csattant a válasz.

A hívás megszakadt.

És ebben a pillanatban Szófia tisztán látta a jövőt: egy életet, ahol minden döntést helyette hoznak meg.

Felállt.

A szekrényből elővette Róma bőröndjeit.

Két óra múlva minden kész volt.

Amikor este a férfi visszatért, mosolyogva hozott süteményt, mintha semmi sem történt volna.

— Felejtsük el a tegnapot — mondta.

Szófia a bejáratnál állt.

— A csomagjaid a folyosón vannak.

A mosoly eltűnt az arcáról.

— Te tényleg ezt csinálod? A család miatt?

— Nincs család — felelte Szófia. — Nincs esküvő. Nincs közös jövő.

A csend, ami ezután következett, nehezebb volt minden kiabálásnál.

Róma végül elment.

Három nappal később Szófia egy kávézóban ült, és először hosszú idő után könnyűnek érezte a levegőt.

És akkor megszólalt egy ismeretlen hang a telefonban.

Róma apja volt.

— Igaza volt — mondta halkan. — Menekülj el tőlünk, amíg még tudsz.

Szófia sokáig nézte a kihunyt képernyőt.

Aztán először mosolygott napok óta. Nem örömtelenül — inkább felszabadultan.

Mert néha nem az a bátorság, hogy valaki marad.

Hanem az, hogy időben elmegy.

Visited 21 times, 1 visit(s) today