A vacsora már régen kihűlt, mégis úgy terjengett a konyhában a zsíros húsleves és a főtt sertéshús nehéz szaga, mintha maga sem akarna távozni. Dénes nagyot nyelt. A torkát forró görcs szorította össze, a gyomra émelygett, bal szemhéja pedig apró, megállíthatatlan rángásokba kezdett.
A tányérján egy hatalmas darab főtt sertéshús feküdt. A tetején szürkés hártya feszült, körülötte vöröses, zsíros lé csillogott. Már a látványától is elfogta a hányinger.
– Ne merj így nézni rám azokkal a farkasszemeiddel! – csattant fel Galina Ivanovna, és olyan erővel csapta tenyerét az asztalra, hogy a kompótos pohár megcsörrent. – Addig innen fel nem állsz, amíg egy morzsa sem marad a tányérodon! Apád gyermekkorában örült volna egy ilyen ebédnek. Te meg válogatsz! Csont és bőr vagy, semmi több. Egyél!
A kisfiú ökölbe szorította a kezét. Hét éves volt. Elég idős ahhoz, hogy megértse, mi történik vele, de túl fiatal ahhoz, hogy megvédhesse magát.
Édesanyja, Alina, kéthetes egyetemi vizsgáira utazott Harkivba. Mivel a férje éjszakai műszakban dolgozott, Dénest az anyósára bízták.
Galina Ivanovna valaha egy kremencsuki kötöttárugyár üzemi konyhájának vezetője volt. Egész életében három dologban hitt rendíthetetlenül: a vasfegyelemben, a pontos időben felszolgált leves–főétel–kompót szentháromságában, és abban, hogy a sovány gyerek biztosan beteg.
Nem ismert könyörületet.
Dénes óvatosan a szájába vett egy darab szétfőtt hagymát. Megpróbálta lenyelni, de a torka egyszerűen nem engedelmeskedett. Erős öklendezés tört rá, majd fuldokolni kezdett. A vörös leves apró cseppekben fröccsent szét a viaszos terítőn.
– Hát ezt direkt csinálod? – rikácsolta az asszony, és felpattant a székről. – Hálátlan kölyök! Anyádnak mindent el fogok mondani. Azt is, hogy a sírba akarod kergetni az engedetlenségeddel.
Az öregasszony odalépett az ajtóhoz.
– Itt maradsz. Akár reggelig is. Amíg tisztára nem nyalod azt a tányért, se vécé, se játék.
Az ajtó becsapódott.
Kívülről még a régi zárat is ráfordította.
A lakás hirtelen ijesztően csendes lett.
Dénes mozdulatlanul ült. Bal szemhéja egyre hevesebben rángatózott. Az órára nézett.
Este kilenc.
Lassan teltek a percek. A hús egyre hidegebb lett. A zsír megdermedt rajta.
A kisfiú sírni sem mert.
Tudta, hogy ha sír, csak rosszabb lesz.

Valamivel éjfél után hangos csattanással kinyílt a bejárati ajtó.
– Dénes! – kiáltotta Alina már az előszobából.
A vizsgákat váratlanul előrehozták, ezért három nappal korábban indulhatott haza. Még a cipőjét sem volt ideje levenni, amikor anyósa elé állt.
– Mit ordítasz az éjszaka közepén? – sziszegte Galina Ivanovna. – A fiad hisztizik. Valakinek végre nevelnie kellett. Bezártam egy kicsit, hadd gondolkodjon. Két hete alig eszik.
Alina arca elsápadt.
– Mit mondott?
– Amit hallottál.
A fiatal nő odarohant a konyhához.
Az ajtó zárva volt.
– Mama… maga bezárta őt?
Nem kapott választ.
– Dénes! Kicsim!
Belülről néma csend.
Alina teljes erejéből rárántotta az ajtót. A régi zár recsegve ellenállt, majd egy hatalmas reccsenéssel kiszakadt a tokból.
A látvány, ami elé tárult, örökre beleégett az emlékezetébe.
Dénes mozdulatlanul ült a széken.
Nem sírt.
Nem beszélt.
Üres tekintettel bámulta a falat.
A tányér teljesen ki volt ürítve.
Az arcán vastag zsírréteg csillogott, mintha a kezével próbálta volna letörölni a könnyeit.
Bal szeme megállás nélkül rángatózott.
A szék lábánál egy kis tócsa hányás terült el. A fiú kétségbeesetten próbálta eltakarni papucsának orrával.
– Kicsim… – suttogta Alina.
Ahogy megérintette volna, Dénes rémülten összerezzent.
Mindkét kezével a fejét takarta.
– Mindent megettem… esküszöm… ne adj még… kérlek… jó leszek…
Hangja rekedt volt.
Alig lehetett érteni.

Alina úgy érezte, megszakad a szíve.
A háta mögött ismét megszólalt Galina Ivanovna.
– Na tessék! Már megint túlreagálod. Én csak segítettem. Tönkrement a gyomra attól a sok száraz ételtől, amit nálatok kap. Bezzeg nálam rendes kosztot evett. Egyszer még hálás lesz érte.
Alina lassan felállt.
Megfordult.
Az arcáról eltűnt minden udvariasság.
A tekintete jéghideggé vált.
– Takarodjon ki a lakásomból.
Az idős asszony felháborodottan felnevetett.
– Tessék?
– Öt percet adok. Ennyi ideje van összepakolni.
– Hogy mersz így beszélni velem? Én neveltem fel Olegot! Miközben a fiam éjt nappallá téve dolgozik, te…
Alina már nem hallgatta tovább.
Felemelte Dénest.
A kisfiú még mindig reszketett.
Gyorsan ráadta a kabátját a pizsamára, ölbe kapta, és kisietett vele a lépcsőházba.
A telefonja közben rezegni kezdett.
Oleg hívta.
– Alina! Anyám azt mondja, megőrültél. Mi folyik ott?
A nő mély levegőt vett.
– A te édesanyád annyira terrorizálta a fiunkat, hogy idegrendszeri tic alakult ki nála. Most a gyermekkórházba viszem. És figyelj rám nagyon jól, Oleg… Ha most az anyád mellé állsz, amikor a fiunknak ránk van szüksége, akkor mire hazajövünk, te már ne legyél otthon.








