Oleget nem az bántotta a legjobban, hogy Nadezsda olyan nyugodtan beleegyezett a válásba.
Hanem az, hogy egyszer sem kérte meg, hogy gondolja meg magát.
Nem sírt. Nem könyörgött. Nem kérdezte, van-e még esélyük.
Oleg erre egyáltalán nem számított.
Biztos volt benne, hogy néhány hónap múlva Nadezsda megtörik. Elmúlik a büszkesége, rájön, mennyire hiányzik neki a férje, és legalább egyszer felhívja. Nem feltétlenül azért, hogy visszakönyörögje magát. Elég lett volna egyetlen mondat, amiből Oleg megértheti: nélküle nehezebb lett az élet, mint amire számított.
Eltelt egy hónap.
Aztán kettő.
Majd fél év.
Nadezsda azonban nem hívta.
### „Még rájössz, hogy én voltam a legjobb választás”
Tizenegy évig éltek együtt. Oleg negyvenegy éves volt, Nadezsda harminckilenc. Közös gyermekük nem született, a lakás pedig már az esküvő előtt Nadezsda tulajdona volt.
Egy vasárnap reggel Oleg közölte, hogy el akar válni.
Már volt egy másik nő az életében, de ezt nem mondta el rögtön. Inkább arról beszélt, hogy kihűltek az érzései, különbözőek lettek az érdeklődéseik, és már régóta inkább csak megszokásból élnek együtt.
Nadezsda közben a frissen mosott ruhákat hajtogatta.
Végighallgatta, majd a törölközőket szépen betette a szekrénybe.
– Már eldöntötted? – kérdezte.
Oleg meglepődött.
– Mit?
– El akarsz menni, vagy azt szeretnéd, hogy megpróbáljuk megmenteni a házasságunkat?
Oleg az ablak felé nézett.
– Eldöntöttem. Elmegyek.
Nadezsda bólintott.
– Akkor ne rendezzünk jelenetet. Pakold össze, amire most szükséged van. A többit majd nyugodtan elrendezzük.
Ez a nyugalom egyre jobban bosszantotta Olegot.
Az ajtóból még visszafordult.
– Csak később ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. Most azt hiszed, egyedül is nagyszerű lesz. De fél év múlva lehet, hogy egészen másképp látod majd.
Nadezsda ránézett.
– Miért olyan fontos neked, hogy nekem rossz legyen?
Oleg nem válaszolt.
Néhány nappal később közösen beadták a válási papírokat. Egy hónappal később hivatalosan is elváltak.
Az utolsó alkalommal, amikor Oleg elvitte a holmijait, még odaszúrt:
– Még rájössz, hogy nem én voltam a legrosszabb választás.
Nadezsda csak ennyit mondott:
– Lehet. De az már az én problémám lesz.
Azzal becsukta mögötte az ajtót.
A barátja nem akart vele együtt nevetni
Oleg időnként közös ismerősöknél érdeklődött Nadezsda felől.
Dolgozik még?
Elköltözött?
Egyedül van?
Azt mondta magának, hogy csak kíváncsi. Valójában azt várta, hogy egyszer valaki majd közli vele: Nadezsda megbánta a válást.
Régi barátja, Pavel azonban hamar megunta ezeket a kérdéseket.
Egy este Oleg vigyorogva jegyezte meg:
– Majd meglátjuk, melyikünknek tett jobbat a válás.
Pavel letette a villáját.
– Miért várod ennyire, hogy neki rossz legyen?
– Nem várok semmit.
– Akkor ne kérdezősködj róla állandóan. Te léptél ki. Neki pedig most már megvan a saját élete.
Oleg megsértődött.
– Nahát, most már őt véded?
– Senkit nem védek. Csak nem értem, mit akarsz elérni.
Ezután a két barát egyre ritkábban beszélt egymással.
### Másfél évvel később Oleg meglátta Nadezsdát
Egy bevásárlóközpont előtt futottak össze.
Oleg először csak az ismerős arcot vette észre. Aztán meglátta a terhes hasat.
– Szia – mondta Nadezsda.
– Szia. Ez aztán a hír.
– Igen.
Oleg képtelen volt megállni.
– Boldog vagy?
Nadezsda néhány másodpercig nézte.
– Igen, Oleg. Boldog vagyok.
Nem dicsekedett. Nem magyarázkodott. Egyszerűen csak kimondta.
Aztán elköszönt és elment.
Aznap este Oleg elmondta az anyjának, hogy látta Nadezsdát.
– Gyereket vár.
Az anyja nyugodtan válaszolt:
– Tudom.
– Honnan?
– Néha beszélünk.
Oleg döbbenten nézett rá.
– Még mindig?
– Miért ne? Nadezsda soha nem ártott nekem.
Oleg nem tudta, mit feleljen.
### A szülészet előtt minden kiderült
Néhány hónappal később az anyja megkérte, hogy menjen érte a szülészethez.
Oleg azonnal sejtette, hogy Nadezsda miatt van ott.
Amikor megérkezett, meglátta az anyját és Nadezsdát.
Nadezsda egy kisbabát tartott a karjában.
Oleg még ki sem szállt az autóból, amikor egy sötét kombi gördült melléjük.
Kinyílt a vezetőajtó.
Pavel szállt ki.
Oleg szinte megdermedt.
Pavel odament Nadezsdához, átvette tőle a táskát, rápillantott a babára, majd szeretettel átkarolta a nő vállát.
Oleg kiszállt.
– Kit jöttél meglátogatni? – kérdezte.
Pavel ránézett.
– Nadit és a fiát.
Oleg arcáról eltűnt a mosoly.
– A fiát?
– Igen.
– Mióta vagytok együtt?
Pavel nem kerülte meg a választ.
– Tavaly ősz óta.
Oleg tekintete Nadezsdára siklott.
– Te pedig úgy döntöttél, hogy a barátom lesz a következő?
Nadezsda halkan válaszolt:
– Amikor elkezdtünk találkozni, ti már majdnem egy éve nem beszéltetek. Én pedig már majdnem egy éve nem voltam a feleséged.
Pavel hozzátette:
– A válásotok idején köztünk nem volt semmi. Később találkoztunk újra. Így alakult.
Oleg az anyjára nézett.
– Te mindent tudtál?
– Persze.
– És nem szóltál?
Az asszony fáradtan felsóhajtott.
– Miért kellett volna? Te hagytad el Nadit. Most mit akarsz számon kérni rajta?
Oleg nem tudott válaszolni.
Nadezsda közben beült a hátsó ülésre a kisbabája mellé. Pavel becsukta az ajtót, majd még egyszer Olegre nézett.
– Nem csaltalak meg – mondta csendesen. – Ha ez fontos neked.
Aztán beszállt, és elhajtott.
Oleg csak állt és nézte, ahogy az autó eltűnik.
Hazafelé sokáig egyikük sem szólalt meg.
Végül Oleg megtörte a csendet:
– Mióta tudtad?
– Majdnem egy éve.
– És nem mondtad el.
Az anyja az ablakon át az elsuhanó utcákat nézte.
– Ez nem az én történetem volt, hogy elmeséljem neked.
Oleg ezúttal sem felelt.
Csak vezetett.
És életében először megértette, mennyire tévedett.
Nadezsda nem azért lett boldog, mert valaki új belépett az életébe.
Hanem azért, mert amikor Oleg elment, ő nem összeomlott.
Felállt, továbblépett, és olyan életet épített magának, amelyben már egyáltalán nem volt szüksége arra, hogy Oleg megbánja a döntését.
Két évvel a válás után pedig Olegnek végre nem volt egyetlen gúnyos megjegyzése sem arról, hogyan él a volt felesége nélküle.
Mert most először rájött:
Nadezsda nem őt veszítette el. Oleg veszítette el azt az embert, aki valaha még maradt volna mellette.
