A férjem hazahozta a volt feleségét és annak gyermekét: „Nincs hová menniük” — összepakoltam a holmijukat, és kiraktam őket az ajtón.

A férjem beköltöztette az exfeleségét a lakásomba: „Nem volt hova menniük” – én pedig összepakoltam a holmijukat

– Miért vannak idegen lábak a papucsomban?

Lera fáradtan állt az előszobában, és csak nézte a látványt. Tíz órát dolgozott végig, a válla sajgott, a lábai lüktettek, és az egyetlen vágya az volt, hogy végre ledőljön a saját ágyába.

De az otthona, ahová belépett, már nem ugyanaz volt.

A kedvenc szőnyegén egy koszos női csizma hagyott sáros foltot. Mellette egy pár gyerekcipő hevert hanyagul ledobva. A legnagyobb döbbenetet azonban az okozta, hogy valaki más lába volt az ő puha, otthoni papucsában.

A fal mellett három hatalmas kockás táska állt, tele ruhákkal. A komódon pedig ott feküdt a férje, Viktor kulcscsomója.

A konyhából sült krumpli illata áradt, keveredve egy erős, édes parfümmel, amitől Lera torka összeszorult.

– Viktor! – kiáltotta.

Néhány másodperc múlva a férje jelent meg a konyha ajtajában. Otthoni nadrágot és régi pólót viselt. Az arcán pedig ott ült az a kellemetlen mosoly, amely egyszerre próbált bocsánatkérő és magabiztos lenni.

Mögötte egy vékony nő állt virágmintás blúzban.

Lera azonnal felismerte.

Rita.

A férje volt felesége.

– Lera, kérlek, ne kezdj el rögtön idegeskedni – mondta Viktor, miközben elé lépett.

– Nem idegeskedem – válaszolta hidegen a nő.

Levette a cipőjét, félretolta az idegen csizmát, majd beljebb ment.

– Csak szeretném tudni, miért vannak idegen emberek a lakásomban.

Viktor megvakarta a tarkóját.

– Tudod… történt egy kis probléma.

– Ritát kirakták az albérletből.

– Az utcára került volna. És ott van a kis Misi is. Nem hagyhattam őket magukra.

Lera Viktor válla fölött a konyhába nézett.

Rita úgy állt a tűzhelynél, mintha évek óta ott főzne. Átrendezte a sót és a borsot, mintha az ő konyhája lenne. A hétéves kisfiú pedig Lera kedvenc bögréjéből itta a teát.

– Szia – mondta Rita halkan.

– Remélem, nem zavarunk sokáig. Viktor azt mondta, hogy van egy üres szobátok.

Lera lassan a férjére nézett.

– Viktor ezt mondta?

A férfi kínosan elmosolyodott.

– Lera, ne csináljunk jelenetet a gyerek előtt.

– Emberekről van szó. Család vagyunk. Segítenünk kell.

– Család? – ismételte Lera.

– Érdekes. És mikor döntöttél úgy, hogy az én lakásomról mások helyett is rendelkezhetsz?

Viktor sóhajtott.

– Csak átmenetileg maradnak.

– Meddig?

– Néhány hét. Találnak majd valamit.

Lera körbenézett.

A saját öntöttvas serpenyőjében készült a vacsora. Az asztalon ott volt a drága vaj, amit csak magának vett reggelire. A csomag fele eltűnt.

Rita nem vendégként viselkedett.

Úgy viselkedett, mintha hazajött volna.

Lera három éve ment hozzá Viktorhoz. A férfi akkor egy hátizsákkal költözött hozzá, nagy tervekkel és kevés pénzzel.

A lakás azonban Lera tulajdona volt. Ő dolgozott érte éveken át. Ő fizette a hitelt, a felújítást, a bútorokat.

És most a férje egyszerűen beköltöztette ide az exfeleségét és a gyerekét.

– Rendben – mondta végül Lera fáradt hangon.

– Ma este maradhattok.

Viktor megkönnyebbült.

– Látod, tudtam, hogy megérted.

– De holnap reggel elmentek.

A mosoly azonnal eltűnt az arcáról.

– Lera…

– A beszélgetésnek vége.

Bement a hálószobába, és bezárta maga mögött az ajtót.

Másnap reggel nem a csend ébresztette.

Hanem a turmixgép hangja.

Szombat volt. Reggel nyolc óra.

Lera felvette a köntösét és kiment.

A táskák eltűntek.

De helyettük idegen kabátok lógtak az előszobában.

A fürdőszobában pedig az ő polcán sorakoztak Rita samponjai, krémjei és mindenféle tégelyei.

A konyhában pedig már otthonos reggeli hangulat uralkodott.

Rita palacsintát sütött.

Viktor az asztalnál ült, és elégedetten ette.

– Jó reggelt! – mosolygott Rita.

– Csináltunk reggelit. Ülj le, főzök neked kávét.

Lera csak nézte.

A morzsákat az asztalon.

A mosatlan edényeket.

A tésztás turmixgépet, amit ő évente egyszer használt.

– Rita – szólalt meg nyugodtan.

– Miért vannak még mindig itt a holmijai?

Csend lett.

Viktor letette a villát.

– Lera, ne kezdjük már reggel a veszekedést.

– Én csak kérdeztem.

– Hová menjenek? Nincs hová.

 

– Miért nincs?

Lera most már Ritára nézett.

– Miért rúgták ki az albérletből?

Rita elfordult.

Viktor gyorsan válaszolt:

– A tulajdonos problémás volt.

– Milyen problémás?

– Mindegy!

A férfi közelebb lépett.

– Én férfi vagyok. Nekem kell megoldanom ezt.

Lera keserűen elmosolyodott.

– Férfiként talán egy szállodát kellett volna fizetned nekik.

– Vagy keresni egy másik lakást.

– Nem pedig az én otthonomból csinálni ingyenes szállót.

Rita hirtelen megfordult.

– Mi nem vagyunk teher!

– Viktor azt mondta, hogy itt minden közös!

Lera megdermedt.

– Minden közös?

Rita ingerülten folytatta:

– Azt mondta, hogy család vagyunk. Azt mondta, maga úgysem fog tiltakozni.

Viktor arca elsápadt.

– Rita, ne…

De már késő volt.

Lera lassan ránézett.

– Mit mondtál?

Rita sóhajtott.

– Azért kerültem bajba, mert Viktor hónapok óta nem fizeti rendesen a tartásdíjat.

– A kauciómat sem kaptam vissza. Mert nem tudtam fizetni az albérletet.

Lera szeme összeszűkült.

– Hónapok óta?

Viktor idegesen magyarázkodni kezdett.

– Csak átmeneti gondok voltak.

– A munkahelyen csökkentették a prémiumot.

– Az autó javítása is sokba került.

Rita felnevetett.

– Átmeneti gond?

– Majdnem kétszázezerrel tartozol nekem!

– Miattad fenyegetnek végrehajtással!

Lera csak állt ott.

Minden a helyére került.

Viktor nem segíteni akart.

A saját adósságát akarta eltakarni azzal, hogy az ő lakásában szállásolja el a problémáit.

Ingyen lakhatás.

Ingyen étel.

Ingyen kényelem.

Az ő pénzéből.

– Szóval ez volt a terved? – kérdezte Lera.

– Én etesselek, mossak rájuk, takarítsak utánuk hónapokig?

Viktor arca vörös lett.

– Te egy önző nő vagy!

– Egy falat kenyeret sajnálsz egy gyerektől!

Lera csak nézte.

Három évig azt hitte, megbízható ember mellett él.

Most pedig egy olyan férfit látott maga előtt, aki mások életét próbálta az ő hátán cipelni.

– Ez a lakás az enyém – mondta nyugodtan.

– Mielőtt megismertelek, már megvolt.

– Nincs ide bejelentett lakcímed.

 

Viktor felháborodott.

– A férjed vagyok!

– És én a saját otthonomban akarok élni.

Lera elővette a telefonját.

– Tizenöt percetek van.

– Összepakoltok.

– Mindannyian.

Viktor leült.

– Nem megyek sehova.

– Hívj akárkit. Majd meglátjuk, ki rak ki innen.

Lera nem vitatkozott.

Csak tárcsázni kezdett.

– Jó napot kívánok, segítséget szeretnék kérni…

Viktor abban a pillanatban felugrott.

– Te tényleg rendőrt hívsz rám?!

A telefon képernyője még mindig csak a számokat mutatta.

A hívást nem indította el.

De Viktor megértette az üzenetet.

Tíz perccel később újra ott álltak a táskák az előszobában.

Rita idegesen pakolta össze a holmiját.

Misi sírt, mert nem értette, miért kell elmenniük.

Viktor csendben öltözött.

Az ajtónál még egyszer visszanézett.

– Ezt még megbánod.

– Válni fogok.

Lera levette a kulcsokat a szekrényről.

Leválasztotta a saját kulcsait.

A férjének csak a kapunyitót hagyta.

– Vidd a palacsintád maradékát is.

Az ajtó becsukódott.

Lera két fordulattal elfordította a zárat.

Végre csend lett.

Kinyitotta az ablakot, és beengedte a hideg novemberi levegőt.

Egy hét múlva lecseréltette a zárakat.

Viktor még néhányszor hívta.

Beszélt szerelemről.

Családról.

Megbánásról.

Lera azonban már nem hallgatta.

Épp egy új öntöttvas serpenyőt nézegetett.

Olyat, amelyben csak az ő reggelije készül majd.

Idegen olaj nélkül.

Visited 1 times, 1 visit(s) today