Akkor értettem meg, hogy a házasságunk nem egyszerűen repedezik, hanem lassan, módszeresen szét is esik, amikor nem találtam a vasalódeszkán az új gőzölős vasalómat.
Nem egy olcsó darab volt. Huszonezer forint. A saját negyedéves prémiumomból vettem, kicsit büszkén, kicsit fáradtan, mert úgy éreztem, legalább a háztartásban legyen valami, ami rendesen működik körülöttem.
Előtte már eltűnt az olasz kapszulás kávéfőző. Aztán a drága kenyérpirító. A kedvenc planetáris robotgépem. Mind ugyanazzal a furcsa logikával: egyszer csak nem voltak ott.
— Gena, hol a vasaló? — kérdeztem, miközben a gardróbban a vállfák között kutattam. — Milyen vasaló? — a férjem fel sem nézett a telefonjából. A hangja olyan volt, mintha a kérdés is felesleges lenne.
A vállfán ülő Jásza ekkor megszólalt: — Nem láttam semmit, főnök! Eskü! A jákópapagájt a kollégáim adták a születésnapomra. Ez a szürke tollas kis teremtmény lett az egyetlen, ami őszintén reagált mindenre a házban.

Néha túlságosan is őszintén. Gena viszont gyűlölte. — Egyszer kidobom ezt az őrült madarat az ablakon — morogta. — Te magad tüntetted el. Mindent elrontasz, aztán engem hibáztatsz — tette hozzá.
— Klinika! Mentőt! — sikította Jásza, tökéletesen utánozva a szirénát. Megdermedtem egy pillanatra. A gardrób alsó fiókjában valami fehér sarkot láttam. Kihúztam. Egy doboz. A kávéfőzőm doboza. Üresen.
Nem kellett több bizonyíték, de már rég gyűltek bennem a darabok. — Ez már nem véletlen, Gena. Ez rendszer. — Ugyan már, Irina! Ne dramatizálj egy darab vasaló miatt. Biztos elrontottad, vagy eladtad és elfelejtetted.
A mondat annyira természetesen hangzott, hogy majdnem elhittem, tényleg velem van a baj. Ekkor kattant a zár.
Az ajtó kinyílt, és belépett az anyósom, Margarita Pavlovna, mintha a lakás hivatalos ellenőrzésére érkezett volna. — Irácska, hoztam törölközőt! — dobott le két rikító, kemény anyagú darabot a fotelre.
— Nálad mindig hiányzik valami használható. — Halj meg, dráma királynő! — csipogta Jásza az ő hangján. A levegő megfagyott. És akkor összeállt minden. A „véletlenül eltűnő” gépek. Az anyós „új” háztartási eszközei.
A túl ismerős tárgyak, amelyek mintha mindig nála kötöttek volna ki. — Érdekes — mondtam halkan, és elővettem a telefonom. Nekem mindenről van számlám. És sorozatszámom is. Gena arca megfeszült.
— Ne merészelj az anyámmal így beszélni! — Ő viszi el a dolgaimat a saját házamból. — Ez család! Itt minden közös! Jásza ekkor átrepült a csillárra. — Családi tolvajklub, belépés ingyen! A feszültség szinte tapintható lett.
Margarita Pavlovna pedig, mintha csak megerősítést kapott volna, büszkén folytatta: — Vettem magamnak egy kapszulás gépet is. Meg egy vasalót. Az ember megérdemli az örömöt. Ekkor valami bennem elpattant.
Lassan odaléptem a folyosói fogashoz. Levettem az anyós bundáját. Azt, amit Gena vett neki… a mi közös pénzünkből. — Ha minden közös — mondtam nyugodtan — akkor ez is. És egy nagy szatyorba tettem.
Csend lett. — Ezt most komolyan gondolod?! — robbant Gena. Nem válaszoltam. Csak elővettem a paprikaspray-t. A mozdulat elég volt.
Megdermedt. A magabiztos férj, aki mindig mindent elintéz „családi alapon”, most hirtelen csak egy ideges ember lett, aki nem tudta, hol a határ. — Visszahozzuk mindent! — szólt gyorsan az anyós.
— Nyugodjunk meg! — Most — mondtam. — Másfél óra. Sem több. És elindultak. Amíg ők rohantak „helyreállítani az igazságot”, én dolgozni kezdtem. Nem sírtam. Nem kiabáltam. Cselekedtem.

Fekete zsákok kerültek elő az ágyneműtartóból. Gena ruhái, cipői, a drága kiegészítők, a „fontos” kütyük. A lakás hirtelen már nem otthon volt, hanem leltár. Minden zsák egy döntés. Minden mozdulat egy lezárás.
A papagáj közben végig kommentálta: — Rendrakás! Végső kiárusítás! Főnök elköltözik! Amikor végeztem, a folyosón sorakoztak a zsákok. Fekete, hangtalan tanúk. Másfél óra múlva a lépcsőházban hallottam a lépteiket.
Lihegtek. A kezükben dobozok. Kávéfőző. Robotgép. Vasaló. Kenyérpirító. Mintha ezzel minden rendbe jönne. — Na, boldog vagy? — kérdezte Gena, fáradt, győztes hangon. Kinyitottam az ajtót. — Tegyétek le. Bementek.
Lerakták. Aztán én kitettem a bundát a küszöbre. — Egyenlő csere. És ránéztem. — Holnaptól válunk. Először nevetett. Azt hitte, nem komoly. Aztán látta az arcom. És lassan megértette. — Te ezt nem gondolhatod komolyan! —
De. A lakás az én szüleimé. A pénz az enyém volt. A „közös” csak addig létezett, amíg te és az anyád elhittétek, hogy következmények nélkül lehet elvinni mindent.
Csend lett. A papagáj ekkor kitárta a szárnyát: — SZABADSÁÁÁG! És abban a pillanatban először nem fájt semmi. Csak könnyű volt. Nem boldog. Csak könnyű. És ez néha éppen elég ahhoz, hogy az ember újra el tudjon indulni.








