A szoba hirtelen összeszűkült körülöttem.
A steril fertőtlenítőszag, a neonlámpák hideg fénye, az ultrahangkészülék tompa zúgása – minden egyszerre nehezedett rám. Mégsem a félelem volt az, amit éreztem. Hanem valami sokkal veszélyesebb.
Düh.
Lassan felemeltem a tekintetemet Davidre.
– Tényleg azt hiszed, hogy ezt most aláírom?
– Nem hiszem – vont vállat közönyösen. – Tudom. Nincs más választásod.
Peyton elégedetten bólintott.
– Minél hamarabb túl leszünk rajta, annál jobb mindenkinek.
Az asszisztens zavartan álldogált az ajtónál. Látszott rajta, hogy legszívesebben eltűnne. Mielőtt azonban bármit mondhatott volna, kinyílt az ajtó.
– Jó reggelt! – lépett be Sutton doktornő, kezében a kartonommal.
A mosolya egyetlen másodperc alatt eltűnt, amikor végignézett rajtunk.
– Talán rosszkor jöttem?
David magabiztosan előrelépett.
– Nem, doktornő. Csak egy családi ügyet intézünk.
– Egy orvosi rendelő nem ügyvédi iroda – felelte hűvösen Sutton doktornő. – Mi történik itt?
Mielőtt megszólalhattam volna, David átvette a szót.
– A feleségem megcsalt. Egy másik férfitól vár gyereket. Szeretném, ha végre hivatalosan is rögzítenénk, hány hetes a… nos… ez a terhesség.
A hangsúlyából sütött a megvetés.
– Akkor végre lezárhatjuk ezt az egész cirkuszt.
A doktornő arca rezzenéstelen maradt.
– Kérem, foglaljanak helyet.
David elégedetten mosolygott, mintha már megnyerte volna a csatát.
Én némán felültem a vizsgálóágyra.
Az ultrahangzselé hidegen ért a hasamhoz.
A monitort felém fordították.
Néhány másodpercnyi csend következett.
Sutton doktornő koncentráltan nézte a képernyőt.
Majd egyszer csak megállt a keze.
Ráközelített valamire.
Újra lemért néhány adatot.
A szobában olyan csend lett, hogy hallani lehetett a gép halk kattogását.
David türelmetlenül felsóhajtott.
– Na? Mennyi?
A doktornő lassan letette a vizsgálófejet.
– Mielőtt válaszolok, szeretnék feltenni egy kérdést.
David szemforgatva bólintott.
– Hallgatom.
– Ön szerint mikor foganhatott ez a baba?
– Legfeljebb néhány hete – felelte azonnal. – Mi már hónapok óta… nem igazán éltünk házaséletet.
Hazudott.
Még arra is rosszul emlékezett, mikor fordított nekem utoljára figyelmet.
Sutton doktornő újra a monitorra nézett.
– A mérések alapján a magzat tizenkét hetes.
David arcáról lefagyott a mosoly.
– Tessék?
– Tizenkét hetes.
Peyton is értetlenül pislogott.
– Az nem lehet.
– Az ultrahang meglehetősen pontos ebben a korban – válaszolta nyugodtan az orvos.
David idegesen nevetett.
– Akkor biztos rossz a gép.
– Nem. A gép kiváló állapotban van.
– Akkor rosszul számol.
– Nem számolok. Mérek.
David egyre sápadtabb lett.
– Ez kizárt.
Sutton doktornő becsukta a kartont.
– A fogantatás időpontja egyértelműen arra az időszakra esik, amikor önök még együtt éltek.
David azonnal felém fordult.
– Hazudik!
Most először néztem egyenesen a szemébe.
– Én?
– Biztos manipuláltad az eredményeket!
Sutton doktornő hangja most először vált élessé.
– Uram, ez egy egészségügyi intézmény. Ilyen vádakat nem tűrök.
David idegesen a hajába túrt.
– De… de ez lehetetlen!
Peyton lassan levette a kezét David karjáról.
– Azt mondtad…
– Én…
David láthatóan kétségbeesetten próbálta összerakni a történetet.
Aztán egyszer csak kibökte:
– Két hónappal korábban vazektómiám volt.
A szobában ismét csend lett.
Az asszisztens meglepetten nézett fel.
Sutton doktornő azonban nem lepődött meg.
– Mikor volt az operáció?
David habozott.
– Tíz… talán tizenegy hete.
Az orvos lassan bólintott.
– És kapott tájékoztatást arról, hogy a beavatkozás után még hónapokig szükség van kontrollvizsgálatokra és más fogamzásgátlásra?
David nem válaszolt.
– Ugye tudja – folytatta Sutton doktornő –, hogy a vazektómia nem azonnal teszi meddővé a pácienst?
Peyton döbbenten nézett rá.
– Mit jelent ez?
– Azt, hogy a műtét után a spermiumok még hosszabb ideig jelen lehetnek. Ezért kell több kontrollvizsgálat is, amíg a laboreredmény igazolja, hogy valóban nincs termékeny spermium az ondómintában.
David arca hamuszürkévé vált.
Láttam rajta, hogy most először jutott eszébe: talán végig tévedett.
Talán engem üldözött hónapokon át olyan bűn miatt, amelyet soha nem követtem el.
Lassan lehajtottam a tekintetem a monitorra.
A képernyőn apró szív dobogott.
Egyetlen szabályos, erős ritmus.
Abban a pillanatban már nem érdekelt sem a ház.
Sem a bankszámla.
Sem Peyton.
Sem David.
Csak az a kis szív számított.
Mert míg ő mindenáron bizonyítani akarta, hogy elveszítettem mindent, én pontosan akkor értettem meg, hogy valójában ő veszített el mindent, ami valaha igazán értékes volt.
